Beyond címmel jelent meg az olasz Moonlight Haze legutóbbi lemeze, amely tavaly tavasszal töltötte fel a lemezboltok polcait, és amely igen kimagasló kritikákat vonzott a zenekar háza tájára. A formáció most egyfajta lezárásként publikálta az Interstellar Madness című középlemezt, amely hangulatában bár a Beyond által kikövezett fejezetet folytatja, mégis meglengeti az új irány zászlóját.

Az Interstellar Madness mindössze hat nótát foglal magába, amelyek közvetlenül a Beyond debütálása után születtek. A nyitó, három percet sem elérő Moonlight Legion tévedhetetlenül hidat képez a Beyond és az Interstellar Madness között, a maga módján egy súlyos, kellemesen dallamos dal, amely mentes minden féle tölteléktől.

A Lost In Moonlit Symphonies a zenekar teljes munkásságának legfénylőbb darabja. Egy igazán pörgős, energikus tétel, noha való igaz, hogy Tricarico hangja lehetne kicsit keményebb, ezt viszont rögtön megkapjuk a We Are Fire-ben, amely bár egy lassú, kissé melankolikus dal, a hörgés viszont kiváló egyensúlyt teremt.

Önmagukat csúcsra járatva a címadó Interstellar Madness a legkomplexebb dala lett a bandának, kellően epikus és drámai, de közben nem esik túlzásba, kifejezetten tetszik a nóta teátrális íve, ami mindvégig képes fókuszban maradni, dacára annak, hogy a teljes mű egyfajta univerzális káosszal egyenértékű – a lehető legjobb értelemben.

Továbbra sem hiszem, hogy a Moonlight Haze egyhamar kiemelkedő szerephez jut a szimfonikus-power vonalon, noha azt sem vitatom, hogy minden egyes hanganyaggal új színeket kapunk tőlük. Abszolút megsüvegelendő az ambíciójuk, hiszen nem érik be a stagnáló, folyton önmagukat ismétlő státusszal, folyamatosan új vizekre eveznek, ami mérsékelten érződik a produkciójukon. 

Chiara sokoldalúsághoz fűződő törekvése is önmagáért beszél: az énekesnő elképesztő fejlődést mutat be pályafutása kezdete óta, és bár a lehető legprecízebben interpretálja hangja minden egyes aspektusát, nem mindig képes megütni az áhított mércét. A következő lemezen mondjuk szívesen meghallgatnám, miként ötvözi az operás énekét a hörgéssel, mert ezek brutál jól állnak neki, a tiszta hangszínén viszont nem ártana még gyúrnia, mert a nagyívű énekléseknél sokkal inkább elvékonyodik, elfárad a hangja, ahelyett, hogy teljes pompájában ragyogna.