An Evening With Nightwish In A Virtual World – Második nap!

middle_2x5.png

Május 28-án és 29-én került megrendezésre a Nightwish virtuális koncertje, ami nemcsak legutóbbi lemezük ( Human. :ꟾꟾ: Nature. ) bemutatójaként szuperált, hanem ez volt a Marco Hietala helyére került Jukka Koskinen (Wintersun, ex-Norther, ex-Amberian Dawn) debütálása is egyaránt.

Az első est minden tekintetben izgalmas volt, ugyanakkor hagyott némi tüskét a fanokban, kritikánkat egyébként ITT olvashatod el. A második koncert némiképp gördülékenyebben zajlott, már-már azt kell mondani, hogy a zenekar beleolvadt a virtuális környezetbe.

Intróként ezúttal is a Music csendült fel, amit szélsebesen váltott a Noise. Az első esthez képest most sokkal elégedettebb voltam az egésszel, Floor pedig ismételten nagyot alkotott. 

Másodikként a Planet Hell hangzott el, ami a legkiemelkedőbben szemlélteti Marco Hietala hiányát. Marco távozásával a duettes tételek nemcsak kikoptak, de elvesztették hitelességüket. Az ember megszokta, hogy 2004 óta ez az ember mindig monológot folytat a kórus betét alatt, hangos, karcos hangjával buzdítja a közönséget, és az, hogy ez most eltűnt, valami olyan sebet kreált, ami gyógyithatatlan. Vártam Marco megszólalását, felvoltam rá készülve, a hideg futkosott a hátamon, amikor hallottam a hangját a fülemben az End Of An Era-s felvételről, de amikor kivergődtem az álomvilágból csak Floor jelent meg a „pódiumon” – bevallom, megkönnyeztem...

– fogalmaztam korábban, a véleményem pedig töretlen, ezért kis idő után át is ugrottam tételt.

Harmadik szerzeményként egy ritka kedvenc bukkant elő, ez pedig az Alpenglow. Nyugodtan lehet dobálózni, de ez volt az első tétel, amiben megfeledkeztem Marco hiányáról, ami valójában annak tudható be, hogy az énekesnő remekül állta a sarat. Az Élan kifejezetten nem érdekelt, élőben rettenetesen unalmas tétel, szóval nem is erőltettem...

193495008_329775698510387_122224397759000007_n0.jpg

A Storytime ezúttal is magával ragadott, gyakorlatilag végig buliztam az egészet, imádom, hogy Floor teljesen új életet lehelt a dalba, és ahogyan korábban is fogalmaztam, totál olyan mintha ráöntötték volna. A How’s The Heart ezúttal az albumon is hallható formájában került előadásra, és bár az akusztikus megoldás kicsivel jobban tetszett, ezzel sem volt semmi baj. Korábban szó volt arról, mi minden szolgált alapkőként a nóta kapcsán, Floor Jansen interpretációja pedig most tökéletesen tükrözte az elhangzottakat. Látszott rajta, hogy büszkén énekli a sorokat, olykor elmerülve gondolataiba, sokkal jobban énekelte a dalt mint az albumon, ezért is lett volna kedvem lerúgni a végén Troyt, aki az álmos mormota hangjával rendesen belerondított az összképbe.

A Dark Chest Of Wonders csak egy dal a sok közül, melyekről a színpadra bevonuló, füligszáj Tarja ugrik be, a nóta pedig megannyi év távlatából is a hangja után kiált. Nem ezért, meg azért, de nem kell mindent rommá ordítani, vagy legalábbis nem kellene, kicsit elveszi az ember kedvét attól, hogy végig pörögjön a dal....

Az I Want My Tears Back már az első koncerten sem vett le a lábamról, sőt, a véleményem pedig maradéktalanul ugyanaz: vagy Floor vagy senki – ennyi!  Az Ever Dream ismételten magával ragadott, ugyanaz a katarzis lett urrá rajtam, mint amikor először hallottam a wackenes fellépésen, emlékszem akkor is végig buliztam az egészet, a libabőr meg a totális floorgasm vagy mi most nem annyira jelentkezett rajtam, de azért megtapsoltam a dal végét mintegy azt sugallva, hogy „ez az megcsinálta és ez most nagyon ott van". 

Amennyire megnyert magának az Ever Dream, olyannyira nem érdekelt az őt követő Nemo. Boccs emberek, de nekem ez is csak eredetiben emészthető, gyermekkorom egyik meghatározó dala, A DAL, ami ha felcsendül eszembe jut az asztalon ülő kislány, aki a lábát lóbázva épp a Nemónak köszönhetően választott magának példaképet Tarja Turunen személyében, és ezt az élményt semmi sem tudja felülmúlni. 

A Sleeping Sun sem nyűgözött le, és őszintén megvallva, rettenetesen irritáló volt Floor grimasza, konkrétan olyan fejet vágott mintha undorodna a nótától. A másik tényező, ami megütötte a fülem az az, hogy konkrétan olyan volt mintha épp az adott pillanatban kísérletezné ki hogyan is adja elő, vagy hogy melyik hangfekvéssel áll neki jobban. Az tény, hogy szépen bánt a hangjával itt-ott nagyon tetszett, de sírva siettem megkeresni az eredetit, miután ennek is sikerült elordítania a végét. 

nonamefj.jpg

Premier! A Karib-tenger kalózai-filmek után, kifejezetten felüdülés volt hallani a Pant, ami egyébként először hangzott el az új albumról. Már a lemez kritikája során is ezzel a filmmel kapcsoltam össze, és komolyan mondom, hogy most is csak Jack Sparrow hiányzott közülük, zseniális élmény ez a dal. Az új lemez tételei közül az egyik kedvencemmé nőtte ki magát a Pan, ezért is reménykedtem abban, hogy előkerül majd a koncerteken – nem is csalódtam.

Semmiféle meglepetést nem okozott, hogy az utolsó három dal, ami fel fogja még robbantani a hangulatot, az a Last Ride Of The Day, a Ghost Love Score, na meg persze a The Greatest Show On Earth. A Last Ride Of The Day egyáltalán nem jött be, a Ghost Love Score pedig már annyira unalmas, hogy már a címétől is elmegy a kedvem. A befejezésül szolgáló The Greatest Show On Earth-öt viszont nagyon szeretem, szóval részemről jól működött.

Zenei téren kicsivel jobban tetszett ez a koncert mint az előző; amit viszont mindenképp hozzáfűznék: Feuerschwanz, rajongók, megszólítás... A Nightwish ezúttal is megmutatta, hogy nem tudnak megbirkózni a virtuális világgal, konkrétan fütyültek arra, hogy rajongók ezrei lesik őket a képernyőkön keresztül, – már csak ezért is illet volna szólni hozzájuk – letolták, amiért odamentek, aztán kalap-kabát. Ezt az egy dolgot nem tudom lenyelni, több, mint százötvenezer embernek nem esett nehezére leülni, jegyet venni, és végignézni mit agyaltak ki Holopainenék, de akinél a mikrofon van, az csak arra méltóztatott, hogy idézett egyet a Trónok harcából, meg még itt-ott mondott néhány jelentéktelen mondatot, – na ez az amit egy kevésbé beképzelt zenekar másként csinált volna.

Ez szerintem sokkal inkább említésre méltó, mint az, hogy sokan Jukka Koskinennel vannak elfoglalva. Én már tökéletesen megszoktam, hogy bent van a zenekarban, igazából benne is volt a tippünkben, amikor még nem volt hivatalos a basszeros kiléte. A srác még nagyban a Norther-ben tépte a húrokat, amikor megismertem, aztán meg bekerült a Wintersunba és így tovább. Most is megérdemelt helyen van és kicsivel több mint biztos vagyok abban, hogy maradni fog. Láttam már koncerten és most sem csinált többet annál, minthogy önmagát adta. Ő ilyen, nem fog senkit majmolni, lehet hogy a minimálisnak tűnik az, amit csinál, de a valóság az, hogy a maximum tetőfokát rakja ki színpadra – nem véletlenül tartják, hogy a kevesebb néha több; a jövőben azért legalább egy mikrofont kaphatna szegénykém, mert hangja azért van és tudna is vele csillogni. 

 

 

Dark Chest Magazine – Online rockzenei magazin. Hírek, lemezkritikák, egyedi cikksorozatok

Cikkek, érdekességek, lemezkritikák, feltörekvő előadók kutatása/bemutatása

Friss topikok

süti beállítások módosítása