Először lépett színpadra Szerbiában a Simone Simons vezette holland Epica, a csapatot pedig ennek fényében óriási óváció fogadta. Nem vitás, hogy a csapat is boldogan érkezett meg Péterváradra, a koncert helyszínére, Simone pedig többször is pedzegette a koncert során, hogy hamarosan újra visszatérnek.

Napjainkra az Epica olyan szinten átvette az uralmat a szimfonikus metal felett, hogy keresve sem találunk náluk jobb zenekart, hiszen a Nightwish sem a régi már, hiába pakolják tele a színpadot látványos piróval, meg nagyobbnál nagyobb kivetítőkkel, ha az élmény már messze nem ugyanaz, mint egykoron. Simone és csapata viszont pont az ellenkezőjét ért el a húszéves fennállásuk alatt. Eleinte nem igazán foglalkoztam a zenekarral, viszont egy váratlan pillanatban mégis rabul ejtett a zenéjük, azóta pedig töretlenül rajongok a mukásságukért.

Izgatottan vártam a koncertet, hiszen nem minden nap lát az ember Epicát a tévében (merthogy idén is lusta voltam pénzt kidobni azért, hogy elbuszozzak szó szerint a szomszédba egyetlen estéért), de jelentem az élmény legalább olyan jó volt, mintha a helyszínről szemléltem volna. Kezdésként az Alpha - The Anteludium csendült fel, a hangulat pedig azonnal epikussá és forróvá vált. Csakúgy, mint az Abyss of Time – Countdown to Singularity alatt, hiszen a srácok valóban egy pörgős estével pirítottak oda első itt tartózkodásuknak.

Rögvest át is futott rajtam a gondolat, hogy megérdemelten adtam maximum pontszámot a legutóbbi lemezükre, az Omega dalai ugyanis nemcsak stúdiófelvételen tarolnak, hanem élőben is, és nem kicsit. Persze hamar időutazás vette kezdetét ugyanis a sort a The Quantum Enigma című lemezről folytatta két nagyon ikonikus dal, a The Essence of Silence és a Victims of Contingency. Mark Jansen egyébként többször is megjegyezte, hogy ő bizony ezeket a vadabb szerzeményeket kedveli a legjobban, mondjuk nem is olyan véletlen, hiszen amolyan főszerepet játszik bennük.

A zenekar egyébként kettessével pakolta a repertoárba a dalokat, ugyanis személyes kedvencemet az Unleashed-t a Martyr of the Free Word követte, és komolyan mondom úgy éreztem magam mint egy kisovis, aki első élményét szerzi. Az elmúlt napokban ugyanis többször is lepörgettem a Design Your Universe dalait, hogy tudat alatt miért, azt nem tudom, egyszerűen csak jó érzés volt újra és újra meghallgatni. Simone Simons kapcsán pedig több véleményem is akadt. Az egyik például, hogy ez a nő nemhogy kis híján album minőségben énekel, de olyan szinten tolta végig a dalokat, hogy komolyan keresgélni kellett az államat. Ha valamit napi szinten el tudnék viselni, az egészen biztosan egy Epica-koncert lenne, mert csak ámultam és bámulta, és közben persze jókat buliztam a dalokra, melyeket én is együtt kántáltam velük.

Második kedvenc pillanatom a The Final Lullaby volt, ami a srácok egyik legújabb dala a tavaly megjelent The Alchemy Projectről. Tekintve, hogy nem sok koncertet néztem meg a csapat idei körútjáról, így fogalmam sem volt vajon hogyan szólhat a nóta a vendégénekes nélkül, akit egyébként a háttérből hallani lehetett felvételről, csakúgy mint  a színpadon lévő Mark Jansen-t, akinek tiszta hangszíne valami briliáns, de valamiért sosem mutogatja. Akkora eksztázisba kerültem a daltól, és persze attól hogy a mindig hörgős Markot hallani lehetett tiszta hangszínen énekelni, hogy kissé önkívületi állapotba kerültem, és bár az Unchain Utopia is óriási kedvencem, továbbra is csak azon tudtam agyalni, hogy mekkora élmény volt hallani Mark Jansent hörgésen kívül másként is énekelni.

Noha a koncert gerincét az Omega dalai képezték, azért az est a banda teljes munkásságát lefedte, hiszen a Mark Jansen-orientált The Obsessive Devotionnal a a korai Epica is képviseltette magát, aztán ismét egy újlemezes tétel, a The Skeleton Key aranyozta be a hangulatot. Simone egyébként tökre cuki volt, merthogy kiszúrt az eslő sorból egy valakit, akinek villogó szarvacskák voltak a fején, ezt egyébként kedvesen el is kérte, hogy végigtolja benne a dalt, majd a nóta végén visszaadta azt tulajdonosának. Most, hogy láttam hányan is éneklik együtt a Code of Life-ot Simone-nal, már meg sem lepődöm azon, hogy a rajongók külön kérték a zenekartól anno még a turné elején, hogy iktassák már be ezt a dal is a repertoárba, mert tényleg van egy különös varázsa. 

Kisebb szünet közben Simone elmesélte, hogy mennyire boldog, hogy lassan harminc éve töretlenül aktív a metal-szintéren, és hogy bármennyire is furcsa, de már a zenekar is a húszéves fennállását ünnepelte nemrégiben. A tagokban persze továbbra is élénken élnek azok a pillanatok, amikor a legelső dalaikat vetették papírra, mit sem sejtve arról, hogy azok szépen lassan himnuszokká érnek. Ennek egyik ékes példája a Cry for the Moon című dal, ami egykor elindította az Epicát egy olyan úton, amiért egy életre hálásak lehetnek önmaguknak, mi pedig azért, hogy ez a dal egyáltalán létezik.  

Még egy utolsó előtti izzasztó bulira persze meginvitálta a nézőteret Simone és csapat, ugyanis a Beyond the Matrix pontosan egy olyan tétel, ami amellett, hogy a zenekar valaha született legjobb dala, kétség kívül egy olyan darab, amire lehetetlenség nem megmozdulni. Sajnos persze minden jó dolog véget ér egyszer, így az epikus estének a Consign to Oblivion vetett véget. Ez a dal is a zenekar kezdeti korszakát fémjelzi, és nem véletlen, hogy pontosan ezzel az epikus művel zárják a  koncerteket, amit egyébként említésre is méltattak. Az egyébként néha igencsak értetlennek tűnő közönség az est végére sikeresen ráhangolódott a bandára, ugyanis ha elsőre nem is értették, hogy azért kell ketté osztani a nézőteret, mert pogózniuk kellene, a végére csak sikerült megértetni velük, hogy mi a téma, és hát látszott rajtuk, hogy annyira belejöttek, hogy akár reggelig is csinálnák csak legyen itt az Epica, és adja nekik a talp alá valót.

Amióta divatba jött a livestream, konkrétan nem is bánom, ha nem tudok eljutni bizonyos helyekre meglesni egy aktuális kedvencemet. Az Exittel sosem az a bajom, hogy lusta vagyok buszra ülni és elbuszozni Temerinből Újvidékre, onnan átszállni vagy 66 másik buszra Péterváradig (mondom, hogy szó szerint a szomszédba), hanem sokkal inkább az árak azok, amik elrémisztenek. Így hát választom a kényelmesebb megoldást, amit egy átlagos koncertnézős napon is szabadon, nem mellesleg ingyenesen is meg lehet úszni. Egyébként sem vagyok híve annak, hogy a telefonomon keresztül szemléljem az eseményeket, mert ha már beteszem a lábamat egy koncertre, akkor az azért van, mert szórakozni megyek, nem pedig a telefonom képernyőjét lesegetni.

Aztán meg is bántam, hogy nem dobtam ki az ablakon a fene se tudja hány ezer dinárt, mert amikor meghallottam, hogy a riporter csaj miket kérdezett Simone-tól és Marktól, azt hittem menten eldobom az agyam. Mondjuk én is azzal kezdtem volna a diskurzust, hogy milyen élményekkel gazdagodtak első idelátogatásuk során, de, hogy egy klasszikus képzéssel rendelkező félig-meddig operaénekesnőt arról faggatni, hogy van-e klasszikus énekkel- meg zenével kapcsolatos háttere, hát az tényleg... Mintha bár nem lenne egyértelmű, hogy Simone végig tolt egy közel kétórás show-t úgy, hogy közben folyamatosan akcióban volt a szoprán hangfekvése. De a hab a tortán, hogy személy szerint én biztosan nem faggattam volna egy húszéves jubileumot ünneplő banda tagjaitól azt, hogy mikor tervezik befejezni, mert azt a majom is szemmel láthatta, hogy ezek a srácok nem mostanában teszik le a lantot, de nem is holnapután. Szerencsétlenek arcán rendesen látszott a döbbenet, Simone egy pillanatra meg is akadt, hiszen jól át kellett gondolnia, hogy egy buta kérdésre vajon milyen választ is adjon. Nos, nagyon remélem, hogy a drágalátos hölgyemén nem most űzte el végleg kishazánkból a zenekart.