Május 28-án került vetítésre az első virtuális Nightwish-koncert, ami a Human. :ꟾꟾ: Nature. című kilencedik Nightwish-album lemezbemutatójaként szuperált. A fellépés számos izgalmas pillanatot font maga köré, hiszen a nagyérdeműt első sorban az érdekelte, vajon ki lett a januárban távozó Marco Hietala utódja, illetve a zenész kilépése okozta űr miként kerül rendezésre.

Pénteken azonban minden titok felszínre került, ugyanis kiderült, hogy a Wintersun basszerosa, Jukka Koskinen segíti ki a Tuomas Holopainen vezette alakulatot, majd nem sokkal később maga az előadás is kezdetét vette. A csapat nem aprózta el a látványt, hiszen csodálatos virtuális világot elevenítettek meg dalról dalra.

Intróként a Music csendült fel az új lemezről, amit a Noise követett. Már itt elkezdett mocorogni bennem valami, ami a továbbiakban sem hagyott nyugodni. Ez nem más mint a borzalmas hangszerelés volt, ugyanis Tuomas billentyűi sokszor háttérbe szorultak, olyannyira, hogy konkrétan semmi nem halladszódott a dallamból. Floor Jansen interpretációjában azonban kellemeset csalódtam. Elsőre azt vártam, hogy majd szaggatja a fejét jobbra-balra, meg ordít nagyokat, ehelyett ügyetlenül táncolt és kicsit sem volt több, hanem pont elég. Megmerem kockáztatni, hogy jobbat alkotott most mint az albumon.

Másodikként a Planet Hell hangzott el, ami a legkiemelkedőbben szemlélteti Marco Hietala hiányát. Marco távozásával a duettes tételek nemcsak kikoptak, de elvesztették hitelességüket. Az ember megszokta, hogy 2004 óta ez az ember mindig monológot folytat a kórus betét alatt, hangos, karcos hangjával buzdítja a közönséget, és az, hogy ez most eltűnt, valami olyan sebet kreált, ami gyógyithatatlan. Vártam Marco megszólalását, felvoltam rá készülve, a hideg futkosott a hátamon, amikor hallottam a hangját a fülemben az End Of An Era-s felvételről, de amikor kivergődtem az álomvilágból csak Floor jelent meg a „pódiumon” – bevallom, megkönnyeztem...

Harmadik szerzeményként a Tribal szólalt meg, amit az énekesnő nagyon várt, látszott is rajta, hogy élvezi, a Troyjal folytatott gorilla szóló azonban olyan mint egy rossz tréfa, az Élan pedig semmi újat nem nyújtott a a korábbiakhoz hasonlóan.

A Storytime visszatértének nagyon örültem, ugyanis ez az egyetlen dal, amit nagyon szeretek Floor előadásában. Nem tudom miért, de nekem vele valahogy sokkal jobban átjön a dal, mintha csak ráöntötték volna, más dalokkal ellentétben, ez nagyon illik a hangjához. A She Is My Sin egy olyan ékköve a Nightwish repertoárjának, amire nyugodtan rá lehet nyomtatni a Tarja Rules cimkét, mivel tökéletesen igaz. Értem én, hogy túl magas, szoprán hanra lett írva, de az amit Jansen művel végén, felér egy fülgyilkossággal, és akkor még finoman fogalmaztam.

A Harvestet nem vettem volna elő, és nem is tettem volna rá az albumra. Troy Donockley-nek konkrétan semmi keresnivalója nincs a Nightwish-ben, roppant talpnyaló személyisége van, és mindig az aktuális embert dicséri, ja meg persze szépen kitúrta Marcot is. Ha valaki azt hiszi, hogy véletlen lenne a januári bejelentés az szerintem nagyot téved. A zenipar mindig is kapzsi volt és az is marad, megléphette volna bármikor a döntését, de egy olyan lemez után tette, ami után én is feleslegesnek érezném magam, ha vagyok de nincs szerepem.

A 7 Days To The Wolves tovább fokozta a negatív érzéseimet, hiányzott a megszokott hangzás, Floor nagyon kitett magáért, látszott rajta az igyekezet, Troy azonban jobban tette volna ha hallgat. Roppant nagy elégedettségemen tovább dobott az I Want My Tears Back, hát itt sem az énekesnővel volt bajom, sőt könyörögnék, hogy vegye át az egészet és ne vokálozzon neki senki. Konkrétan rettenetes űrt hagyott maga után a szőke finn viking, és most bebizonyosodott, hogy pótolhatatlan.

A Bless The Child-ot nem vettem volna elő, de meglepően nem volt olyan rossz mint amire emlékeztem. Több ének, kevesebb ordítás, már majdnem büszke vagyok Floor nénire, de még így sem tudom feldolgozni, Tarjával valahogy mindig is őszintébb dal volt. A Nemóban szintén visszafogta magát, amiért ismét bőséges dicsérettel szórom meg.

Az egész eddigi koncertről a Storytime után a  How’s The Heart nyert meg magának igazán, nagyon tetszett az akusztikus kezdet, Floor is megmutatta, hogy a hangja remekül szól csendesen, és személy szerint én nem bánnám, ha koncerteken nem az album verziót, hanem ezt használnák, nálam sokkal átütőbb sikere volt.

A Shoemaker nagy meglepetés volt, igen erősen ítélkeztük a dalt illetően, de Jansen kisasszony ezt is megcsinálta..pacsi! Nem volt meglepő, hogy a Last Ride Of The Day, a Ghost Love Score és a The Greatest Show On Earth elmaradhatatlan darabjai a koncerteknek, bár be kell vallani, hogy az egyetlen dolog, ami életben tartja a zenekert az a Ghost Love Score. Lehet mondani mindent, de a kutyát nem érdekelnék, ha Floor nem üvöltene a GLS végén, mert az állítólag mennyire jó, meg menő , meg hurrá, jupi, de akár ezzel az erővel az anyukámat is bevehették volna annó Nettie helyére, hiszen ő is tud ilyen frekvencián óbégatni...

Szembetűnő probléma, hogy a hülye is tudja, Floor nem való Nightwish-énekesnőnek és egyáltalán nem azért, mert az eredeti mindenkinél jobb, stb, hanem azért mert ez nem ő. Ő mindig is a progresszív vonal frontján volt hiteles, a ReVampben pedig kiteljesedett, megtalálta az igazi önmagát, amit feladott egy olyan zenekarért, amit most már csak a név kötelez, nem pedig a korábban kristály tisztán látszódó szenvedély és a zeneszeretet.

Maga a koncert vegyes érzelmeket vált ki belőlem, egyszerre voltam elbűvölve és megsértve. Egy olyan csapatnak mint a Nightwish sokkal profibban kellett volna kezelnie a rajongók hiányát, akik egyébként nem is annyira hiányoztak, hiszen figyelemmel követték az eseményeket, illet volna megszólítani őket, még ha szemtől szembe nem is voltak ott. Tökéletes példa erre a Feuerschwanz tavalyi lemezbemutatója, ami hasonló keretek között zajlott, kivéve, hogy ők jelét sem mutatták annak, hogy csupán néhány kamera és a menedzsment tagjai állnak velük szemben, úgy tolták le a koncertet, mintha tizezrek figyelnék őket a nézőtérről. Ben Metznerék ugyanúgy kommunikáltak a közönséggel mint egy átlag koncerten, megszólították őket, mivel tudták, hogy a kamerák túlsó oldalán hallják és látják őket, velük együtt éneklik a dalaikat... Az ő nevüket nem sokan ismerik, de sokkal jobban kezelték a pandémia kreálta kényszerhelyzetet és ezek az apró dolgok sok mindent megváltoztatnak.

Egy olyan kaliberű bandának mint a Nightwish illene ügyelnie az apró részletekre, mivel bár szép gesztus volt ez a két koncert, – igaz a másodikból még egyetlen képkockát sem láttunk – nagyon úgy fest, hogy ezek az előadások nem a fanoknak és a fanokért szóltak, hanem önös érdekből, a veszteségek pótlásaként a bevételen volt a hangsúly, na meg hogy megmutassák a népnek:  az ötödik tagváltás után is tovább fut a szekerük...