A 2000-es debütálású, igen nagy sikert arató Finisterra után, mindösszesen három évet kellett várniuk a Mägo-fanoknak, hogy újfent lemezt vehessenek a kezükbe a formációtól. 2003-ban végül boltokba került a Gaia című lemez, amelyről már akkor köztudott volt, hogy egy rockopera-trilógia első darabja.
Maga a lemez egy nő történetét meséli el, aki a kivégzését követően reinkarnálódik, majd kapcsolatba lép a kivégzését elrendelő férfival. A lemez utolsó tételeként a La Venganza de Gaia (Gaia bosszúja) című dal hallható, a történet azonban messze nem kerül lezárásra, ugyanis a folytatása a 2005-ös Gaia: La Voz Dormida című lemezen bontakozik ki, majd a 2010-es Gaiai: Epilogón átívelve, a 2011-es megjelenésű Gaia: Atlantia című lemezen kerül végső lezárásra a történet.
Minden dal sajátos történetszállal rendelkezik, ennek apropóján pedig csatoltak is egy novellát az albumhoz, amely részletesen kifejti a nóták hátterét. A kiadvány máig a fanok egyik nagy kedvence, ami nem is olyan meglepő, hiszen olyan klasszikusok kaptak rajta helyet mint a La Costa del SIlencio, a La Rose De Los Vientos, az Alma, illetve maga a névadó Gaia, amely tele van katarzis alapú pillanatokkal.
A korong egyébként 2003. szeptember 8-án került a boltok polcaira, és mondani sem kell, hogy óriási sikert aratott. A lemez legnépszerűbb tételei végül a címadó Gaia és a La Costa Del Silencio lettek, amelyek rendre helyet kapnak a setlisten, noha a Gaia már jó ideje nem képviseltette magát. Noha a zenekar jobbára a power és folk metal ötvözését részesíti előnyben, mindezt megfűszerezve némi kelta elemmel, a korongot mégis inkább szimfonikus metalnak aposztrofálják.
A zenekar mindig is híve volt a hosszú, részletgazdag daloknak, a Gaia pedig tömve van elképesztő hosszúságú dalokkal, melyek mind-mind hullámzó taktusú alkotások, és valóságos kincsek. Az Alma és a Van A Rodar Cabezas például közel hétperces, míg a Gaia és a La Venganza de Gaia meghaladja a tizenegy perces hosszt is, noha a többi dal is igen lényegretörő.
Érdekesség, hogy a lemez borítója eredetileg a hátlap volt, ám a kiadó nem feltétlenül díjazta a zenekar elsődleges ötletét a borító kapcsán, így végül abban a megállapodásban maradtak, hogy helyet cserél a két illusztráció, így lett végül a ma ismert változat a befutó. Mindazonáltal a a La Rose De Los Vientos című dalukhoz készült egy kisfilm is, amit egyenesen utál a zenekar, különösen Txus di Fellatio, éppen ez okból kifolyólag hivatalosan formában pedig sosem tette közzé a zenekar. Txus elmondása szerint, ő maga sem érti hogyan bólinthattak rá a klipre, amely saját belátása szerint még csak köszönőviszonyban sincs a nóta mondandójával.
