Tarja – Circus Life (2022)

By: Sarok Bettina 2023. jan 29.

Kevés olyan előadó van, aki nem a pirotechnikától várja a varázslatot, hanem a saját esszenciájától. Nos, Tarja Turunen pontosan ilyen. Az énekesnő közel 10 évig röpítette a csillagokba a Nightwish-t, 2007 óta azonban szólóban lehet lecsapni az énekesnőre, és a folyton mesés lemezeire. Minden kezdet nehéz, és ha valaki, akkor Tarja pontosan tudja, milyen amikor fogalma sincs arról, mi sül ki az aktuális tervből, hiszen neki kétszer kellett a semmiből építkeznie.

Első lemeze, a My Winter Storm attól a kritikától volt hangos, hogy „ez nem Nightwish”. Persze, hogy nem, hiszen a Nightwish csinálta a maga dolgát, Tarja pedig kikalkulálta, hogy mi az amiben önmaga. Dalai messze más stílusban születtek mint egykori csapatáé és ez így van jól. Az énekesnő rendre crossover megoldásokkal dolgozik, noha utálja, ha crossover művésznek nevezik. A klasszikus zene mindig hű társa volt, a Nightwish által pedig a metál lett az új otthona, éppen ezért érthető, a különböző impulzusok jelenléte a dalokban.

Szólóművészként 15 évet tudhat magáénak, amit mindösszesen hat rocklemez ékesít. E korongok legnépszerűbb tételei alkotják az énekesnő első Best Of lemezének tartalmát, az összeállítás pedig nem volt könnyű feladat. Értjük miért! Balladák, pattanásig feszülő gitártémák egyaránt fellelhetők Tarja kincstárában, nem beszélve az egyedülálló megoldásokról, melyek mindig más tényezőtől függnek. A Best Of Tarja: Living The Dream tartalmazza végre az énekesnő jubileumi koncertjét is, ami a Circus Life elnevezést kapta. A bukaresti cirkuszban rögzített fellépés minden tekintetből egyszeri és megismételhetetlen.

A köralakú színpadon elképesztő számú zenész kísérte az énekesnőt, a kis létszámú szimfonikus zenekar például elképesztő hangzást szolgáltatott a már jól ismert daloknak, de ez ugyanúgy érvényes a három gitárosra is, vagy mondjuk a háttérénekesekre, akik több módon is kivették a részüket a megtiszteltetésből, hogy egy élő legendával állhatnak egy színpadon.

A dallista igen sokszínű lett, klasszikusok tértek vissza, premierre is akadt példa, és akkor ott vannak még az elmaradhatatlan alapkövek, melyek rendre a szetliszt gerincét képezik. Kezdésnek egy rég nem hallott csodával találhatjuk szemben magunkat, a Mystique Voyage képében, ami minden szempontból egy nagyon különleges tétel. Tökéletes választás e jeles esemény nyitányának, ugyanis e dal, amolyan köszöntő monológgal kezdődik, egy kicsit ahhoz hasonlatos, mint amikor elmész egy buliba és eléd tolnak egy kupica akármit welcome drink gyanánt.

A Mystique Voyage már önmagában is felér egy csodálatos utazással, benne az énekesnő egész életével. Az angol nyelvű versszakokat felváltja a spanyol nyelvű refrén, majd a dal közepén finn nyelven íródott sorok ejtik ámulatba a hallgatót. Az őt követő 500 Letters több ízben is alátámasztja azt, amit Tarja szinte minden egyes interjúban kiemel: érző előadó, megéli a pillanatot, és eszerint alkalmazkodik a dalokhoz. Megfigyelhető, hogy valóban felégeti a hidakat maga körül, nem ejtik fogságba saját láncai, sokkal inkább természetessé válik a reflektorfényben, ezáltal bebizonyítva a világnak, hogy sokkal nagyobb művész egy szimpla lírai szopránnál, aki annak idején metálos babérokra tört.

A Naiad is földöntúlian különlegesre sikeredett, hiszen minden egyes énekes kiveheti a részét a dalból, a verzé első felét Chiara Tricarico és Toni Turunen osztotta fel egymás között, a főszerep azaz a refrén pedig megmaradt Tarjának, hiszen mégis csak ő a fő attrakció. A verzé második felén már Clémentine Delauney és Toni osztozik. Tökéletesebb line-up nem is állhatna a háttérénekesi posztokon, hiszen mind hárman kiváló énekesek, a négy különböző harmónia pedig egy elképesztő elixírt alkot a színpadon, nem beszélve arról, hogy a Turunen család vérprofi énekesekből áll.

A velősen megfogalmazott Diva vadonatúj hangszerelése valami elképesztő, és hát ez volt az első alkalom, amikor picikét megorroltam hősnőnkre, ugyanis nem valami ínycsiklandozó a fülnek, amikor elhúzza egy szó a végét, mint egy kényes cica, de azok a ropogós r-betűk még ezért is kárpótolnak. A You And I a 2019-ben megjelent In The Raw egyik gyöngyszeme volt, most pedig a koncert leggyönyörűbb pillanatát hozta el; a termet elöntik a telefonok villódzó fényei, a nézőtéren meghatódott, könnyes szemek kísérik figyelemmel az előadást, de még magán az énekesnőn is érződik a meghatottság.

Hasonló impulzusokat keltett a Love To Hate, majd a még mindig szokatlan nyitánnyal operáló Demons In You azonnal kitép térből és időből, na meg persze a bőrödből. Hasonlóval próbálkozik a Never Enough, aminek elnyújtott végét, sikerült album minőségben színpadra keverni, Tarja pedig olyant tett közben, amit a helyében nem biztos, hogy más megtett volna: felvonult a lépcsőn, lepacsizott a közönség jelentős részével, nyomott néhányuknak egy puszit, majd vissza ment a színpadra. Aki még mindig azt hiszi róla, hogy díva, vagy jégkirálynő, annak marha gyorsan be kellene ruházni egy szemüvegre, mert most bebizonyosodott, hogy Tarja Turunen a színpadon is képes ember maradni, nem vesz fel álcát, nem játszik szerepet, mindössze önmagát adja, és tiszta szívvel él a színes fénycsóvák táncoló sugarában.

Még a koncert felénél sem tartunk, de már most kijelenthető, hogy a show elejétől a végig csupa-csupa tarjagasm, még le sem csitul egy moccanattól a rajtam uralkodó libabőr, már érkezik is az utánpótlás. „Szeretek új életet lehelni a dalaimba” hangzott el még a You And I előtt, ezt pedig az egész show alatt tökéletesen átérezhetjük, olyannyira, hogy a számomra legkedvesebb dal, a Falling Awake egy teljesen más hangszerelésben csendült fel és a Turunen-tesók duettje bontakozott ki általa. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy talán újra fel kellene venni a dalt pontosan ebben a formában!

Rég hallottuk koncerten az I Feel Immortal című slágert, és az, hogy most helyet kapott ezen az estén mondhatni a legjobb dolog, ami valaha történhetett. Mindig is nagy kedvencem volt a dal, most is végtelen örömmel fogadtam be minden egyes másodpercét. Találós kérdés: Ki az? A rajongói a barátai, sosincs egyedül, legsikeresebb dala még is az, hogy I Walk Alone? Nos igen, az I Walk Alone sem a klasszikus formájában szólalt meg, egy kicsit át lett tarkítva, de pont ettől lett sugárzóbb és friss mint általában. Ezt követte a klasszikus zene királya, a Victim Of Ritual, ami minden esetben remekül szól, most azonban a szimfonikus zenekar feltette rá a koronát!

Az Innocence pillanatai már jól ismert momentumok számunkra, hiszen ez lett az egyetlen kimásolt kisfilm, amivel be lett harangozva az újdonság, gyakorlatilag semmi olyant nem tudok elmondani, amit korábban már ne sütöttem volna el. Vagy mégis? Tudom, hogy szeretek azzal dobálózni, hogy nincs olyan, hogy valami tetőtől talpig tökéletes, viszont amikor a kezembe akad egy ehhez hasonló felvétel, valamiért megszűnik létezni ez a gondolat, mivel Tarjából sugárzik a tökéletesség, fürdőzni lehet a láthatatlan glóriája által közvetített energiából, és egyszerűen csak hálát kell adnunk azért, mert él, alkot, és mi ennek részesei vagyunk – megérdemli, hogy elvakult és/vagy elfogult rajongói legyenek, mert róla tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni!

Felejthetetlen duettes percekhez érkezett a koncert vége, a Die Alive amellett, hogy nem szokványos módon szólalt meg, Tarja és Chiara duettjét vélte szemléltetni, majd az azt követő Tears In Rain sorain már a Visions Of Atlantis énekesnőjével osztozott a Nightwish alapító-énekesnője. Ennek értelmében egyértelmű, hogy a zenészek rászolgáltak egy csöppnyi szünetre, mielőtt még belevágtak volna a maradék három dalba. Zárásként mivel is lehetne még jobban tüzelni a hangulatot, mint az énekesnő egyik legvagányabb dalával, a Dead Promises-szel, melynek során végre ismét hallhattuk Alex Scholpp gitárost dalra fakadni, aki egyébként mindvégig jelentős szerepet vállalt a kórusokban.

Túl nagy meglepetést talán nem okozott, hogy az Until My Last Breath biztosan fel fog csendülni a záró szettben, a koncert végére azonban mégis egy premier tett pontot, méghozzá a Shadow Play képében. Hihetetlen momentumok itatják át a szerzeményt, különösen, hogy ez lett Tarja legteátrálisabb műve. Csodálatra méltó, hogy az utolsó dal nyomán a mikrofon mellett a zongoránál is helyet foglalt; hiszen ha már premier, akkor legyen emlékezetes, nemde? Fenséges volt látni, amikor a zongoránál éneklő Tarja egyszer csak elkezdett a magasba emelkedni, ezzel is amolyan pluszt adva az egész eseménynek, de mondhatjuk azt is, hogy hivatalos formában lett szimbolizálva uralma a szimfonikus metálban jeleskedő énekesnők felett.

Tekintve, hogy az énekesnő nem ma kezdte pályafutását, láthattuk már temérdek felvételen, voltak jobb napjai, voltak rosszabbak, de még a legrosszabb óráiban is ezer százalékon felül teljesített, hiszen a színpad és a közönség minden bánatát feledtetni tudja vele. Megannyi szituációban volt már része, a legkülönlegesebb pillanatai kerültek folyvást rögzítésre, csakúgy mint most, de ez most mégis valami más, valami átlagon felüli. Sosem hagyatkozott a pirotechnika szolgáltatta látványra, noha a Nightwish-ben töltött időszakában rendre hozzászokott, hogy egy-egy lángcsóva, egy kis tűzijáték, és egy kis füst remekül feldobja az adott nóta hangulatát, ő azonban most köszöni szépen de megelégszik a fényekkel, amik többet érnek mint néhány égig röppenő lángnyelv.

Tarja Turunen már pusztán a nevével kivívja, hogy magasztos hangnemben beszéljünk róla, egyszerűen lehetetlen róla úgy beszélni mint egy átlagos énekesnőről, kisugárzásának köszönhetően ugyanis mindig egy lépéssel mások előtt jár, és nem véletlenül. Ha mosolyog vele együtt nevetünk, ha pedig szomorú, a mi szívünk is ugyanúgy fáj, mint az övé, és talán pontosan ez teszi valódivá a rajongást, nem pedig az, hogy ki mit énekel jobban egy másik előadónál. Az egész metál szcéna tisztelettel van iránta szerte a világon, és nem véletlenül, hiszen ő sosem szállt el a hírnévtől, hanem megmaradt ugyanannak a csodás embernek, aki mindig is volt. Ha az hiba, vagy mondjuk hátrány, hogy megéli az álmait, akkor úgy hiszem, jelentős probléma van az emberiséggel. Nem egy x éves, ostoba levél fogja megmondani valakiről, hogy milyen ember, hanem a tettek. Köszönjük Tarja, hogy vagy nekünk!

Dallista:
1. Mystique Voyage
2. 500 Letters
3. Naiad
4. Diva
5. You And I
6. Love To Hate
7. Demons In You
8. Never Enough
9. Falling Awake
10. I Feel Immortal
11. I Walk Alone
12. Victim Of Ritual
13. Innocence
14. Die Alive
15. Tears In Rain
16. Dead Promises
17. Until My Last Breath
18. Shadow Play