A Powerwolf már a kezdetektől löki magából a jobbnál jobb lemezeket, a stabilitáson túl azonban folyamatosan igyekeznek valami újat csempészni a dalcsokrokba. A nóták alapköveiként jobbára a vérfarkasok szolgálnak, a Call Of The Wild útján pedig egy komplett történelem-áradat vette kezdetét.

Ennek apropóján, nem is olyan meglepő, hogy a Powerwolf napjaink egyik legelismertebb metálzenekara, és egy olyan karizmatikus frontemberrel az élen mint amilyen Dorn Attila, aligha lehet belekötni a zenekar munkásságába. Ahogyan azt már említettem, a Powerwolf a stabilitásáról híres. Hogy mit is jelent ez pontosan? Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki már eltűnődött azon, miért is fordul elő gyakran, hogy amint debütál egy új album, néhány dal egyeneságú leszármazottja egy korábbinak, magyarul akarva-akaratlanul hasonlítanak. 

Most sem volt ez másként – de még mennyire, hogy nem – és mivel feltűnt, fénysebességgel igyekeztem nyomkodni a delete gombot a fejemben, hogy ne egy másik szöveggel kontrázzak, hanem kellően megismerjem az ismeretlent. Próbáltam megtalálni azokat az apró pontokat, amik érdekessé teszik a lemezt; a farkasok, a vallás, a mítoszok és mitológiák, és a legendák jó alapnak számítanak, de az, hogy milyen hatást gyakorolnak az csakis a csomagoláson múlik.

Bevallom őszintén, amikor a megjelenés napján hallgattam a lemezt minden más lekötötte a figyelmem, csak pont a korong nem (igaz, másnap volt a nővérem esküvője, szóval aligha figyelhettem másra). A második nekifutásnál már alaposabb voltam, nagyobb érdeklődés övezte a hozzáállásom és becsületesen leültem azt az időt, amit a lemez igényelt.

A Faster Than The Flame robbantja elsőként a hangulatot, a Lust For Blood és a Fist By Fist kisöccseként pedig meg is adja a kezdő sebességet a hallójáratoknak. Az őt követő Beast Of Gévaudan már felvezetőként is égig emelkedő ovációt keltett, a hozzá készült, mesterien kidolgozott klip jóvoltából pedig nem is volt kérdés, hogy közönségkedvenccel van dolgunk.

A Gévaudan-i fenevad után szó szerint táncra perdít a halál a Dancing With The Dead képében, tessék csak megnézni a hozzá készült klipet, ami akár egy modernkori Grimm-mese is lehetne. A vérfarkasokból sosem elég, így miután a francia história kivesézésre került, következő állomásunk Románia és az ott kultikussá vált Varcolac. A Powerwolf-ban azt szeretem a legjobban, hogy folyamatosan 1000%-ban odateszik magukat, amikor dolgoznak, de mindig ügyelnek arra, hogy egy bizonyos dalt pontosan úgy tálaljanak, hogy az minden mást taroljon. Az előző lemezen a dallamokban gazdag Nightside Of Siberia volt a biztos befutó, most a Varcolac – azonnal tapad, magával ragad és nem ereszt. 

Az Alive Or Undead címszó alatt pillanatnyi laikusként egy pörgős, dübörgős dalra számítunk, ehelyett azonban balladát kapunk és bár az előző lemezen is próbálkoztak hasonlóval, most sikerült tökéletesen révbe érnie a dolognak.  

A Blood For Blood (Faoladh) a legjobb pillanata az egész lemeznek, már az előző korongon is kísérleteztek dudával, most azonban azt a szintet is felül tudták múlni. A Faoladh egyébként szintén egy vérfarkas legendát énekel meg, a térkép pedig egészen Írországig kalauzol bennünket. Maga a nóta egy kiemelkedő gyöngyszem, olyan mintha összezárták volna a Sabatont a Feuerschwanz-cal, egyszerre medieval- és csatadal – lenyűgöző.

A Powerwolf-lemezek igazi különlegességét azok a dalok adják, amik latinul és németül íródnak, egyértelmű, hogy ezek a darabok nélkül egy album sem záródik le. A Glaubenskraft magyarul annyit tesz, hogy a hit ereje, maga a fogalom széleskörben meghatározható, annyit azonban biztosra tudunk, hogy ezúttal egy kritikus hangvételű nótáról van szó, erősen utalva az egyház hatalmára, holott már réges-rég más kort jegyzünk.

A névadó Call Of The Wildnál elvesztettem a fonalat, kicsit erőltetettnek hangzik, érezhető, hogy nem egy tipikus PW-tétel, de hogy mégis az legyen benyomtak egy latin részletet, de még ez sem segít rajta. A Sermon Of Swords hasonlóan pörgős lett, de ez sem lett feltétlenül a kedvencem, ahogyan az Undress To Confess sem. A lezárásként hallható Reverent Of Rats közel három perce sem fogott meg igazán, a mondanivalója konkrétan már a címben kimerül... 

A Missa Cantorem című bónuszalbum további tíz slágert sorakoztat fel, teszi mindezt kollégák előadásában. Erről a részlegről most inkább nem ejtenék bővebb monológot, legyen annyi elég, hogy tízből egy feldolgozás tetszett, a többi nekem felejtős.   

Mondanám, hogy a cím alapján többet vártam, de ugyanakkor csalódott sem vagyok, hiszen egyszer mindenképp megéri meghallgatni, elejétől a végéig, mindezeken felül, amondó vagyok, hogy ami a lemezen nem működik az a koncerteken biztosan fog. 

9/10