Powerwolf – Wake Up The Wicked (2024)

By: Sarok Bettina 2024. júl 29.

A Powerwolf két évtizedes munkássága egyszerre átlagos és lenyűgöző. A német ordasok már a kezdetek kezdetén hatalmas ambíciókkal vágtak neki a farkaskalandnak, és bár az első két termésük lassan feledésbe merül, a harmadik lemezre már teljes pompát kapott az első két album vázlata.

A zenekar albumról albumra óriási fejlődést és magabiztosságat tanúsított, a hullámvölgyek azonban mégis utolérték őket. A legutóbbi lemezeik egyeseknél világmegváltó alkotások voltak, míg másoknál a jéghegy maga.

A Powerwolf sikeresen kifundált magának egy igazán sajátos hangzást, amelynek főjén Dorn Attila tiszteletet parancsoló, klasszikusan képzett orgánuma a korona, de ahogyan minden zenekar, úgy a Powerwolf is sokat változott az évek során. Ennek a bizonyos változásnak az ékes példája a 2018-as The Sacrament Of Sin, amelyen nemcsak folkos elemek köszöntek ránk első ízben, de a banda élete első balladáját is ezen a korongon debütáltatta.

A folkos, kelta íveket a 2021-es Call Of The Wild is szép számmal hirdette, de még a tavalyi Interludium is bőven felszívta magát ezekből az apróságokból. Ezeken a lemezeken azonban egyáltalán nem mutatta magát az úgynevezett Powerwolf-varázs, amely az előző korongokon szüntelenül jelen van; éppen ezért megszeppenve kóstolgattam a Wake Up The Wicked felvezetőit. Az 1589 és a Sinners Of The Seven Seas csodás függőséget okoztak, amit pozitív sugallatnak véltem, habár ezt sem eszik olyan forrón, mint gondolnánk.

Ahogyan az meg lett ígérve, kapunk itt gyors témákat, középtempósakat, sőt még lassúbbakat is, tehát mindenből van egy kicsi, amiből viszont tényleg édeskevés akad, az a meglepetés. Az első feltérképezés utáni reakcióim rendre az elégedett bólogatás és az „ezen még átfutunk még párszor”- féle homlokráncolás között inogott, utalva arra, hogy ez a lemez sem lesz egy könnyű menet. A srácok ezúttal is a jól bevált receptet alkalmazták, de azt olyannyira, hogy közben a fél lemez óriási önlenyúlásokból áll.

Az egy dolog, hogy az ember szeret abból főzni, ami egyszer már bevált, de még a biztos recepten is simán lehet(ne) változtatni; hozzáadni, vagy épp elvenni valamit. A lemezt nyitó Bless 'em With the Blade alig éri el a három percet, kertelés nélkül robban a képünkbe a dal, amely hurrikánként söpör át rajtunk, mire észbe kapnánk mit is hallgatunk, már véget is ért. A Heretic Hunters könnyedén a lemez egyik legjobbja lehetne, ha épp nem az Incense & Iron újrahasznosított példánya lenne.

A Joan of Arc már az előző lemezen is helyet kapott, csak akkor épp Sainted By The Storm volt a címe, mindazonáltal, feltételezem, nem én voltam az egyetlen, akinek feltűnt a nóta igen erős sabatonos DNS-e, Joakim Brodén simán beszállhatott volna egy duettre. Óriási respect azoknak, akik nem a Sainted By The Storm szövegét próbálták kántálni a dallamra, vagy valamelyik Sabaton-dalt, mivel nekem a harmincadik alkalom után sem sikerült elvonatkoztatni a hasonlóságoktól.

Anno, aki Powerwolfot kezdett hallgatni biztosan kitörő örömmel fogadta, hogy a zenekar mentes a balladáktól. Ezt a varázst végül 2018-ban megtörték, azonban ideje lenne rájönniük, hogy ez nagyon nem az ő terepük. A Vargamor egy hullámzó taktusokkal operáló szerzemény, amely tényleg potenciális jelölt, ha kedvencet választanánk, viszont Dorn Attilának továbbra sem állnak jól ezek a visszafogott darabok, tehát lassan tényleg be kellen látniuk, hogy ennek semmi értelme.

Általában, amikor sokszor meghallgatsz egy lemezt egyre jobban beleszeretsz, feltárulnak előtted olyan apróságok, amikre korábban nem figyeltél. A Wake Up The Wicked kapcsán azonban minél többször hallgatom, annál inkább mást hallok. A huszadik hallgatás után már a a Sinners Of The Seven Seas-t is Nightside Of Siberiának hallom, a Joan of Arc-nál még mindig a Sainted By The Storm szövege ugrik be, és még sorolhatnám a megannyi felismerést, hogy a zenekar újat semmiképp sem alkotott, csak újrahasznosított.

Egy új lemez mindig jó ürügy arra, hogy turnéra induljon egy zenekar, a Powerwolf pedig briliáns koncertzenekar. A fellépéseken még azok a nóták is kitűnően működnek, amelyek a lemezeken a gyenge láncszem-kategóriát erősítik. Kétség nem fér hozzá, hogy még mindig nagyon jól tudnak mesélni, azt azonban kezdik elfelejteni, hogyan írjanak emblematikus dallamokat a sztorikhoz.

Dallista:

01 Bless 'em With the Blade
02 Sinners of the Seven Seas
03 Kyrie Klitorem
04 Heretic Hunters
05 1589
06 Viva Vulgata
07 Wake Up the Wicked
08 Joan of Arc
09 Thunderpriest
10 We Don't Wanna Be No Saints
11 Vargamor