Phantom Elite – Blue Blood (2023)

By: Sarok Bettina 2023. ápr 14.

Március 17-én került boltokba a Phantom Elite harmadik nagylemeze, ami a Blue Blood elnevezést kapta. A csapat jó pár nótát megosztott már előzetes gyanánt az egyébként 10 dalos alkotásról, amiről minden egyéb elmondható, leginkább viszont az, hogy kicsit sem unalmas.

Nem mondanám, hogy ez idáig képben lettem volna a formáció munkásságával kapcsolatban, tudtam, hogy léteznek azonban különösebb ingert nem éreztem ahhoz, hogy meghallgassam mi fán terem az a két lemez, ami addig fémjelezte működésüket. Aztán épphogy megjelent az első felvezető az új lemezről, amit gyorsan követett is a következő, na ekkor már érett bennem a döntés, hogy bizony ideje visszamenni az időben és lecsekkolni, mi minden ment végbe a 2017-es debütlemezen, majd az azt követő 2021-es alkotáson.

Az első lemezükön túlnyomórészt érezhető volt az After Forever hatása, ami valahol még érthető is, hiszen Sander Gommans élete sokáig az After Forever körül forgott. A 2021-es Titanium azonban már egy fokkal súlyosabb szerkezettel operált, gitárorientált témákkal, erőteljes énekkel, némi hörgéssel kiegészítve.

Szó szerint ennek az albumnak a folytatása lett a most megjelent Blue Blood, amelyen továbbra is a fajsúlyos témák dominálnak, amit megszórtak egy jóadag modern alappal, ugyanakkor Marina La Toracca most nem a szoprán hangfekvését kecsegtette, hanem áttért helyenként a hörgésre, ami nemcsak feldobta a dalok hangulatát, de magát a zenekart is egy teljesen új szintre emelte.

A banda olyannyira jól elkapta a koncepciót, hogy ha esetleg minden áron kliséket és hibákat próbálnánk találni, akkor be kell ruházni egy óriási nagyítóra, hátha, de biztonság esetére szólók, hogy nem feltétlenül érdemes belekötni a hallottakba – még akkor sem, ha mondjuk itt-ott azért mégiscsak akad miért felszólalni. A megjelenés napján kétszer pörgettem le a lemezt azt gondolva, hátha valami elkerülte a figyelmem, majd amikor már a negyedik alkalomnál tartottam (volt az talán több is mint négy) tudatosult bennem, hogy bizony semmi sem maradt homályban, minden pontosan ugyanúgy hat, ahogyan az voltaképp elsőre is egyértelműen hatott.

A lemezt magabiztosan nyitja meg a Skin Of My Teeth, a tempót és persze a kívánt irányelvet az Inner Beast is kiválóan megtartja. A dalok olykor hordoznak némi kérdőjelet magukban, a legtöbbjüket mintha fénymásolóval készítették volna; a verzék hangulata szinte egyre megy, majd jön a refrén, ami igyekszik menteni a menthetőt. Érdekes, de a balladára hajazó Birdcage sem töri meg az egyébként igen pörgős volumenű dalcsokrot, noha tudjuk, hogy a hasonló esetek nem mindig sültek el jól a múltban, a srácok azonban nagyon jól eltalálták, hogyan alkossanak a lemezből egy olyan mesteri hullámvasutat, ami ízlésesen van felépítve.

A lemez felénél a lendületesebb tételek kaptak helyet, amelyek visszafogottan veszik fel a fonalat, a végére viszont mégiscsak rákapcsolnak a maximum üzemmódra.

Néha kicsit olyan érzésem támadt, mintha Down For Whatever-t hallgatnék, Diószegi Kiki helyett viszont Marina tolmácsolta a dalokat. A Blue Blood esetében egyértelmű, hogy mindössze két dolog fogja lekötni a figyelmedet, de azt 100%-ban; az egyik, hogy a daloknak nagyon tapadós refrénjük van, ami miatt máris megér egy misét időt szánni a lemezre; a másik pedig, hogy Marina teljes egészében elviszi a show-t kreatív, igen sokrétű énekakrobatikájával.

Aki esetleg hozzám hasonlóan szintén csak mostanában akadt rá a Phantom Elite horgára, annak mindenképp érdemes esélyt adnia a lemeznek, visszafelé haladva (Titanium, Wasteland) a lemezek során pedig egyértelműen észlelhető, hogy a zenekar mindig más-más, nincs önismétlés, mindig az új irányok, az áhított cél itatja át a dalokat, ami igen kecsegtető tényező a jövőkép tekintetében.