Lord Of The Lost — Opus Noir Vol.1 (2025)

By: Sarok Bettina 2025. aug 22.

A Lord Of The Lost muzsikája az utóbbi néhány évben lett igazán hangsúlyos számomra, noha korábban is előfordult, hogy bele-belekóstoltam a munkájukba. Chris Harms baritonja olyan akár egy időgép, amikor először hallottam pontosan azokat az időket idézte meg, amikor először tárult elém a Ville Valóval felálló HIM, amely egykor nagyon-nagyon stabil banda volt a mindennapjaimban.A két énekesnek gyakorlatilag ugyanaz a csalogató íz rejlik a torkában, amely megragad a fejekben és soha többé nem ereszt.

Ha van zenekar, amelynél nem érdemes párhuzamot vonni lemez és lemezt közt az a Lord Of The Lost. Mindegyik albumjukban van valami sajátos, a háromrészesre duzzadó Opus Noir azonban mégis valamiben más. A srácok elmondása alapján ez a lemez a legsötétebb alkotásuk, magát a sötétséget azonban nem ajánlatos összekeverni a súlyossággal. Instrukciójuk szerint közel sem a fajsúlyosság teszi sötétté a dalcsokrot, hanem a mondanivaló és az ahhoz igazodó melankolikus búra.

Csakhogy ne legyen feltétlenül egysíkú a lemez, több vendégelőadó tette tiszteletét a korongon, amolyan fényt csempészve a sötétbe, merthogy a legsötétebb órákban is ott lebeg a fény és a remény. A Blood & Glitter után az Opus Noirral úgymond hazatért a csapat, legalábbis nekem egyfajta hazatéréssel említhető egylapon a korong.

Noha a dalokról lerí a sötétség és a feszes melankólia, mégsem érződik nyomasztónak. Minden nóta egy sajátos üzentet rejt, olykor személyesebbet, mint várnánk, hiszen mégis csak egyfajta utazás ez a lélek legsötétebb bugyraiban; elvégre mindenkiben ott lapul a sötétség, csakúgy, mint a fény. A My Sanctuary nekem kicsit a frontember szintipopos szólólemezét idézi, noha a 80-as évek popzenéje alapból a banda egyik fő összetevője, most azonban mintha kissé háttérbe szorították volna.

Személyes kedvencem – legnagyobb meglepetésemre – a Sharon den Adellel felvett Light Can Only Shine In The Darkness lett, amely egész egyszerűen a legjobb kollaboráció, amit életemben hallottam. Sharon angyali orgánuma tökéletes kontrasztot alkot Chris mély baritonjával, elképesztően mesésen szólnak együtt, talán el kellene gondolkodniuk egy ismétlésen, mert az földöntúli élmény, amit ez a két hang együtt nyújtani tud.

Igazán kiemelkedő darab továbbá az I Will Die In It, ahogyan a gótikus-szimfonikus köntössel megkísértett Moonstruck is. A Feuerschwanzcal közös Lords Of Fyre hangzásban kicsit jobban Feuerschwanz, mint Lord Of The Lost, de mivel mindkét zenekar új lemezére felkerült a tétel így abszolút nincs ok panaszra, végtére is mindkét brigád jegyei tisztán kivehetők.

Az elmúlt években rendesen felpörgött a Lord Of The Lost, a Blood & Glitter után sem állt meg az élet, sőt, kiadtak egy feldolgozáslemezt, majd nem sokkal később egy koncertlemezt is piacra dobtak a teljesség igénye szerint. Mindeközben összeraktak 33 vadonatúj dalt is, amelyek trilógiává terebélyesítették az Opus Noirt.

Az első fejezet a maga keretein belül egy igen erős kiadvány, nulla töltelékdallal, de annál több potenciális slágerrel. Tekintve, hogy már decemberben megkapjuk a folytatást, okkal lehet izgulni, hogy mi mindent tartogat még az Opus Noir, mert ha a folytatás legalább olyan markáns lesz, mint a kezdet, akkor könnyen lehet, hogy a bandának idén nem feltétlenül akad kihívója a színtéren.

Dallista:

1 Bazaar Bizarre
2 My Sanctuary
3 Light Can Only Shine In The Darkness (& Within Temptation)
4 I Will Die In It
5 Moonstruck (& Stimmgewalt)
6 Damage (feat. Whiplasher Bernadotte)
7 Ghosts (feat. Tina Guo)
8 Lords Of Fyre (& Feuerschwanz)
9 The Things We Do For Love
10 The Sadness In Everything (feat. Anna Maria Rose)
11 Dreams Are Never Alone