Az egykoron Débler, 2022 óta viszont már Debler Eternia néven működő formáció egészen hullámzó, nem mellesleg viharos éveket tudhat maga mögött, hiszen szép sorjában lecserélődött a banda tagsága, így az eredeti felállásból egyedül Rubén Kelsen igyekszik még életet lehelni a formációba.
A spanyol bandákkal kapcsolatban alapból az a legnagyobb hátulütő, hogy a legtöbbjük a Mägo de Oz árnyékában próbál alkotni, és nem különösebben tesznek bármiféle erőfeszítéseket annak érdekében, hogy esetleg megleljék a saját hangjukat/útjukat.
A Debler folkos ízekkel átszőtt power metalja egy igazán érdekes jelenség, ami még működhetne is, ha épp nem egy borzalmasan megválasztott taktikára épülne. A srácok olykor meglepően jól eltalálják az arányokat, az esetek többségében azonban pont, hogy nem, s emiatt egészen erőltetettnek hat, amit épp hallunk.
A legutóbbi két lemezük során már modernebb elemekkel dolgoztak, ami így némiképp frissességet hozott a konyhára, s talán ildomos lett volna elgondolkodni azon, hogy a hegedűt esetleg véglegesen ehhez hasonló módszerekkel váltsák fel az üde hangzás reményében. A formáció előzetes gyanánt megszellőztette, miszerint óriási ívű kanyarral fordulnak rá a múltban learatott sikerekre, így az új lemez koncepcióját is erre építették fel.
Mint arról többször is beszámoltunk, az újdonság fundamentumát a Báthory Erzsébetet körül lengő mendemondák szorgalmazzák, amely alapból megköveteli, hogy egy méltóságteljes, misztikus háttérrel szólaljon meg. Ehhez az építkezéshez a méltán nagy sikerű Somnia lemez auráját hívták segítségül, amely a mostani alkotáshoz hasonlóan vámpíros tematikával és szimfonikus elemek armadájával ejtette rabul a nagyérdeműt.
A banda munkásságával gyakorlatilag annyi a gond, hogy sosem túl innovatív, nevetségesen kiszámítható és befásult, így a fennmaradó kérdés az éterben, hogy az új legénység vajon képes-e új színeket hozni és olyan falakat emelni Rubén Kelsen jellegzetes orgánuma köré, amely megtöri a monotonitás bűvkörét.
Amikor először vetettem figyelmem a lemezre, feltűnt, hogy a banda kissé rálépett a satufékre, ugyanis egy tempóban kevésbé pörgős dalcsokrot komponáltak össze, noha akadnak száguldósabb alkotások is. Függetlenül attól, hogy a tempóból valamelyest visszavettek, mégis sikerült új színekkel gazdagítaniuk eddigi munkásságukat.
Pablo Rodríguez dobos teljesítményét kiváltképp érdemes méltatni, hiszen az egész lemez során kiemelkedő munkát végez. Ami pedig az éneket illeti, Rubén Kelsen is szépen beért az eddigi albumokhoz képest, olyannyira, hogy a Mi Oscuridadban még egy merész bömbölést is elereszt, – mondjuk az a hörgés több dalukban is bőven elférne, néhányuk igazán megkívánja. De nemcsak ilyen szempontból lett vonzóbb lemez a Lacrimosa, hiszen lehet itt beszélni gyakorlásról meg kivételes produceri utómunkáról, de tény, hogy Kelsen hangjából most kikopott az a kisfiús ív, amitől sokszor a falat lehetett kaparni.
Noha egy szimfonikus elemekkel tarkított lemez lett beharangozva, amely a Somnia vonalát veszi fel, gondosan ügyeltek arra, hogy azért mégse egy Somnia 2.0 kerüljön az asztalra. A szimfonikus részek leginkább az intróban dominálnak, a Bathory révén azonban egy ízig-vérig debleres alkotás bontakozik ki. Azért bizonyos fokú hasonlóság mégis fellelhető a La Promesa Del Mar például kissé a La Procesión De Los Borrachos-t idézi, az Entrelazados révén azonban egy igazi különlegességgel sikerült előrukkolniuk, amely valóban egyik dalukra sem hasonlít.
Ha mindenáron sikerdalokra pályázunk, akkor érdemes a felvezetők közül szemezgetni, a Levántate, a Mi Oscuridad, és az Eternal Soledad is szépen reprezentálni tudja a formáció lankadatlan dallamcentrikusságát, miközben arra is tanúbizonyságot adnak, hogy a biztonsági játékon túl a forradalmi eszközöket sem vetik meg, sőt, előszeretettel alkalmazzák őket – végre!
A csapat minden eddiginél ambiciózusabban állt neki az új lemeznek, így elkészült pályafutásuk eddigi leghosszabb tétele is, méghozzá a címadó Lacrimosa képében, amely közel 12 percet ölel fel. Kétségtelen, hogy a banda legkidogozottabb dalához van szerencsénk, amely több részletből építkezik, nem mellesleg tökéletes egyensúlyban. A kezdeti billentyű ütemeket szimfonikus alapok váltják fel, innentől pedig egészen teátrális ívet ragadnak meg, amely apránként más és más tempót renget meg.
Az előző lemezük (Perversso) olyan szempontból volt kiemelkedőbb, mint az elődjei, hogy valóban a nulláról kellett felépíteni egy olyan tagsággal, amelynek egyetlen célja volt: új szintre emelni az addig ismert Deblert. Félig-meddig ez sikerült is, most pedig ugyanerre tettek kísérletet, kisebb-nagyobb eredményekkel. Sokadik hallgatás után talán képesek lesznek maradandót alkotni a szerzemények, néhányuk azonban továbbra sem képes mély nyomot hagyni bennem. A gitár és a hegedű kapcsolata még mindig nem a legjobb, hiszen amikor a hegedű kerül előtérbe a gitárok, mintha megszűnnének, ami a power metal lobogója alatt továbbra sem egy vonzó lépés, de ez fordítva is így van.
Az innovatív lépések újabb fejezetekkel gazdagították a zenekart, de hogy mégis mire számítottam azt már magam sem tudom. Voltaképp a visszhang, hogy a lemez gerincét Báthory Erzsébet históriája ruházza fel sokkal nagyobbat szólt, mint maga az album, amelyen bár vannak igazán szerethető dalok, mégis úgy érzem, hogy ez a zenekar még ennél is többre hivatott, ha bevállalnának egy sokkal merészebb komfortzóna váltást.
Dallista:
1. Elizabeth
2. Bathory
3. El Infierno Soy Yo
4. Eterna Soledad
5. La Promesa del Mar
6. Vuelve
7. Levántate
8. Mi Oscuridad
9. Entrelazados
10. Lacrimosa
Album: Lacrimosa
Előadó: Debler Eternia
Kiadó: Saját
Megjelenés: 2025.05.16.
Értékelés:8/10
