Grymheart – Hellish Hunt (2023)

Wiseman bölcsessége megszállta a grimmeket

By: Sarok Bettina 2023. sze 11.

Megmondom őszintén, amikor a nyár kellős közepén, valamikor a tikkasztó hőséggel teli júliusban eljutott hozzám a Grymheart bemutatkozó lemeze, még koránt sem volt egyértelmű számomra, hogy egy magyar vénából eredező zenekarral van dolgom, noha az arcát kicsit sem eltakaró Kovács Gáborra lazán rávágtam, hogy „ez a csávó nekem nagyon ismerős valahonnan”, de csak a későbbiekben esett le, hogy valóban ismerem, ahogyan az is, hogy honnan.

Bevallom, először csak lazán átpörgettem a rövid ismertetőt, megtekintettem a dallistát, a lemezborítót, ami azonnal beleégett az emlékezetembe, csakúgy mint a zenekar igen hangzatos neve, majd amikor megjelent a srácok első dala, a kisfilmmel kísért To Die By The Succubus, akkor realizáltam csak igazán, hogy miért is olyan ismerős mindaz, ami körülveszi a zenekart.

Akinek esetleg némi segítségre lenne szüksége, akkor nagyvonalakban annyi a sztori, hogy volt/van Magyarországon egy igazán pazar power metal zenekar, a Wisdom. 2001-es megalakulásukat követően a csapat négy nagylemezt és két középlemezt hagyott a nagyérdeműre, mielőtt még 2018-ban leköszöntek volna a térképről. Nos, annyi a pláne a visszavonulásukkal kapcsolatban, hogy Molnár Máté (Beast In Black) elmondása szerint messze nem egy végleges feloszlásról van szó, tehát van még esély a visszatérésre. Nos, ennek a brigádnak az egyik alapítótagja Kovács Gábor, aki most a Grymheart révén tér vissza a rivaldafénybe, ami teljes mértékben van akkora kaliberű banda, mint a Wisdom volt, sőt mi több, a Grymheart tulajdonképpen a Wisdom extrémebb változata, ami tagadhatatlan.

Annyi az extra a két zenekar között, hogy ezúttal Gábor állt a mikrofon mögé, így hát amellett, hogy továbbra is a párját ritkító gitárjátékát élvezhetjük, arra is ráeszmélünk, hogy bizony hörgésben sem utolsó a fickó, és pokolian jól csinálja.

Okkal merül fel tehát a kérdés, hogy vajon Wiseman bölcsessége megszállta-e a grimmeket, ezen új fejezet kezdetén, és láss csodát, igen. Sajnos bármennyire is szeretném elkerülni a Grymheart vs. Wisdom-témát, egyszerűen lehetetlen, a dallamok tűpontosan a Wisdom örökségéből származnak, a szövegek is pontosan úgy tökéletesek, ahogy vannak, de valahogy még sem tudnám elképzelni őket más területen, ugyanis a bölcsesség és az ének is kissé sötétebb terepre tévedt, és ez így van jól.

Igazából, akit a rendes dalként berobbanó Hellbent Horde első megragad, annak a teljes lemez kötelező darab lesz és a nemcsak a lejátszási listákon, hanem az év végi összegzésben is. Pontosan azt szeretem a lemezben, amiért a Wisdom-korongokat is rendszeresen újra és újra lepörgetem: semmit sem kell nagyítóval kereseni, a kétlábdobos hadművelet valósággal füstölög, a gitárok pedig pontosan olyan technikásak, amilyenekkel csakis a Wisdom tudott igazán megragadni, és jó érzés, hogy a Grymheart révén most újra libabőrős pillanatoknak lehetek fültanúja.

Külön dicsérendő, hogy a srácok rövid és könnyen megjegyezhető szövegekkel dolgoznak, melyek azon nyomban beleragadnak az ember gondolataiba, mindazonáltal a dallamvilág is igencsak sokszínű, és változatos. Az Ignis Fatuus során például beköszön némi Ensiferum ismertetőjegy, tehát a szimfonikus alapokkal támogatott Hellbent Horde után egy folkosabb irányba fut a történet, kezdve azzal, hogy a dal akusztikus gitárral indul, majd a későbbiekben robban az arcunkba az egész banda.

A lemez címadója leginkább a power metálos vonalat ragadja meg, míg az Army of the Graves a lemez egyik csúcspontja, mondom ezt úgy, hogy ez a lemez leglassabb tétele. A kórusrészek tapadósok, de úgy mindent egybe vetve, nekem abszolút kedvencem lett a tétel, egyszerre markáns és himnikus. Mire a lemez végére értem, igazából már azt sem tudtam eldönteni, hogy a tizenegyből akkor mégis hányra mondhattam, hogy kedvenc lett, mivel az egész lemez olyan szintű mérnöki pontossággal van összerakva, és olyannyira magával ragadó, hogy hihetetlen.

Az i-re a pontot persze a legutolsóként felcsendülő, a nyolc percet is meghaladó Monsters Among Us szolgáltatja, amely a Wisdom hasonlóan sokrétű és kidolgozott opuszait idézi, amelyek pontosan attól emblematikusak, mert minden létező apróság ki van használva, és ha egy apró darabka is hiányozna, akkor már nem lenne ugyanaz az élmény. Igazából most nagyon szeretném elhitetni magammal, hogy nem toltam túl a Wisdom vs. Grymheart-témát, amit egyébként nem negatívumként halmoztam fel papagáj módjára, mindössze nem tudtam elvonatkoztatni attól, amit a két zenekar kísérteties hasonlósággal a hallgatóknak nyújt, és ez pedig a minőség.

Minden esetre az én kicsi lelkemnek nagyon jót tett ez a lemez, igazán megtisztelő volt meghallgatni, ami a végeredmény alapján még nagyon sokszor elő fog fordulni, tekintve, hogy elmondhatatlanul imádom az ilyen dallamos cuccokat, az olyan lemezeket meg különösen, amelyek minden tekintetben lekötik a figyelmem, legyen az egy dob, egy technikás gitár, egy jól felépített tendencia vagy mondjuk egy fülbemászó szöveg, melyek összessége egytől egyik megtalálható a Hellish Hunt tartalmába. Rég nem fordult már elő velem, hogy annyira le tudott volna kötni egy lemez, hogy lehetetlenség volt saját gondolatokat alkotni az éppen soron lévő dalról, és erre az élményre már nagyon szükségem volt.

Mindazonáltal le merem fogadni, hogy aki odái volt/van a Wisdomért, az ugyanúgy beleszeret majd a Grymheart munkásságába is, és hogy kockáztassak picit, szerintem a Grymheart simán kenterbe veri a Wisdom óriási sikerét, sőt, remélem – ezt egyébként lentebb az értékelésem is teljes mértékben tükrözni fogja, amelynek minden egyes számjegye a legmélyebb őszinteséggel született, olyannyira, hogy egy percig nem volt kérdés, mi áll majd a pontozásban.

Dallista:

01. The Twilight Is Coming
02. Hellbent Horde
03. Ignis Fatuus
04. To Die By The Succubus
05. My Hellish Hunt
06. Army From The Graves
07. Everlost
08. Fenrir’s Sons
09. Facing The Kraken
10. Harpies Of Devil
11. Monsters Among Us