Epica – Aspiral (2025)

By: Sarok Bettina 2025. ápr 10.

Annak idején úgy lettem Epica-fan, hogy eleinte égnek állt a hajam a zenekartól. Túlzottan erőltetettnek éreztem Simone operás énekét, mondjuk alapból az is aggasztó volt, hogy szinte minden szimfonikus metált toló zenekar egy második Nightwish akart lenni, ahogyan minden második énekesnő Tarja Turunenné szeretett volna válni.

Hogy mikor sikerült szorosabb kapcsolatot kialakítanom a hollandokkal az számomra is rejtély, de megtörtént. Az sem titok, hogy mostanság, amennyiben minőségi szimfó-metálra adom a fejem, akkor az ős Nightwish mellett bizony az Epica szól a legtöbbet, sőt, van, hogy napi szinten megkívánom Simone Simonszék epikusságát.

A rajongássá érett szkeptikus ellenszenvem tükrében korántsem jelenthető ki, hogy elfogult lennék a zenekarral, mostanában egyébként is kezdek elfordulni a szimfonikus metáltól; valamiért már nem tud megérinteni, elrettenteni viszont annál inkább.

Négy évvel ezelőtt is pont az Epica tudott visszarántani a körforgásba, s az, hogy maximumra ítéltem Omega című nagylemezüket, abszolút nem a pillanat heve generálta agymenés volt, hanem mert hosszú idő után újra megszerettem a szimfonikus metált, mint olyat, és mert elégedetten konstatáltam, hogy érdemes volt megszeretnem a zenéjüket.

Simone mára kiteljesedett, hangját sokkal színesebben skálán ereszti ki, s zenéjük sem a Nightwish-t idézi már fel, noha sokan óhatatlanul is belehallják a finneknek tulajdonított jegyeket.

Őszinte rajongásom vagy inkább érdeklődésem az Omega révén nyílt meg igazán az Epica felé, s talán ebből kifolyólag lett úrrá rajtam az izgalom, hogy ezúttal mivel lesznek képesek előrukkolni úgy, hogy több mint egy évtizede átvették az uralmat a szimfonikus metál felett.

Amikor elhangzott, miszerint szándékuk a múlt és a jelen egyesítése, kissé megtorpantam, mivel egyszerre sejlett fel előttem, miért nem szerettem hajdanán az együttest, ahogyan az is, hogy végül mi hozta meg számomra az áttörést. Különös ellentétek viaskodtak bennem, és hogy melyik térfél diadalmaskodik az valóban az Aspiral érkezésén múlt.

A zenekar már bebizonyította az évek során, hogy nem félnek fejlődni, vagy változni. Ez most sem történt másként, hiszen az egész lemez kapaszkodója is a változás és az újjászületés köré fonódik, noha a formáció igyekezett megtartani ikonikus ismertetőjegyeit is. A lemezt nyitó Cross The Divide is egy, az Epicától nem szokványos atmoszférát képvisel, sokkal bátrabban merítkezik a modernebb energiákból, egyedül Simone páratlan orgánuma fémjelzi, hogy Epica-dalhoz van szerencsénk. Egy lendületes, könnyed tétel, amely a banda slágeresebb arculatát virítja.

Az Arcana már a megszokott kerékvágásban fogadja a hallgatót, a misztikus zongora- majd szimfonikus alapokon nyugvó kórusrész, — amely egyben a refrén is — igen mély és sötét vizekre evez, mintegy demonstrálva Tim Burton páratlan munkásságának hatását, amely épp olyan intenzíven mutatkozik meg a zenében, mint a vásznakon.

A Darkness Dies in Light – A New Age Dawns Part VII – képében megkapjuk az első monumentálisabb tételt, amelyben konkrétan minden benne van, ami az Epicát valaha naggyá tette. Tökéletes kontrasztban, már-már egészen természetesen váltja egymást az andalító hangon éneklő Simone és az öblösen hörgő Mark, akik egy pillanat erejéig együtt is megvillannak. Noha magának a dalnak van egy izgalmas középrésze, mégis egy túlírt darabot kapunk, amiből durván le lehetett volna csippanttani két percet – ezzel persze nem Coen Janssen érdemeit becsmérlem, aki egyébként igazán kifinomult dallamokat szállít, viszont tény, hogy a kevesebb, néha több.

A Fight to Survive – The Overview Effect – kapcsán elsőre valamiért a Delain ugrott be viszonyítási alapként, tekintve, hogy a miliő most is a modernebb irányzat felé hajlik, Simone markáns hangja azonban mintegy határozott szikraként lobbantja lángra a nótát, amely alapjaiban továbbra is súlyos, és úgy húz-vonz, akár a mágnes.

A Metanoia – A New Age Dawns Part VIII – során valósággal elszabadul a pokol: robusztus riffek, pátoszos kórusok, éteri magaslatokba szökkenő akrobatikák Simone torkából, és a mindezt ellensúlyozni óhajtó Mark, aki hörgéséivel pillanatok alatt képes újabb és újabb atmoszférákat teremteni. Nincs ember a Földön, akinek ne indulna meg a feje az Apparition riffjeire, míg refrénjében egy igazán slágeres tétel bontakozik ki, csakúgy, mint az Eye of the Storm, amelyben Mark legalább olyan fontos szerepet kap, mint a fronthölgy.

Szerintem, 2025-ben most már hivatalossá tehetjük az új hierarchiát, ami a szimfonikus metált illeti, merthogy az Epica nemcsak átvette a koronát, de a tejhatalmat is olyan szinten birtokolja, amelyre más zenekar aligha pályázhat. Volt idő, amikor a Nightwish volt az Isten a műfaj berkein belül, manapság azonban az ember örül, ha nem hallja őket, míg az Epica a folyamatos fejlődés kereszttüzében is képes önazonos maradni úgy, hogy közben nem tudják megismételni a már lefektetett alapjaikat, magasabb szintre emelni viszont folyamatosan.

A kilencedik orákulum egy újabb ékes példája annak, hogy a szimfonikus metal új uralkodóra lelt, és ha követendő példát bányásznának a feltörekvő alakulatok, akkor az Epica ajtaján a legérdemesebb kopogtatniuk. Az Aspiral egy súlyos, kompakt lemez, amely bár nem annyira komplex, mint például az Omega volt, viszont, pont, hogy ebben rejlik az ereje; a The Grand Saga of Existence – A New Age Dawns Part IX – például akkora nóta, hogy a fal adja a másikat. Őszintén reméltem, hogy az Omega után pontosan egy ilyen lemezzel rukkol elő az Epica, az alkotás minden egyes cseppje ugyanis felér egy újabb kinccsel.

Dallista:

1. Cross the Divide
2. Arcana
3. Darkness Dies in Light - A New Age Dawns Part VII -
4. Obsidian Heart
5. Fight to Survive - The Overview Effect -
6. Metanoia - A New Age Dawns Part VIII -
7. T.I.M.E.
8. Apparition
9. Eye of the Storm
10. The Grand Saga of Existence - A New Age Dawns Part IX -
11. Aspiral