Január 21-én jelent meg a Kissin’ Dynamite várva várt nagylemeze, ami a Not The End Of The Road elnevezést kapta. Maga a korong egyébként a 2018-as megjelenésű Ecstasy utódjaként szuperál, annyi különbséggel, hogy Anna Brunner énekesnő ezúttal nem énekesnőként, hanem társdalszerzőként működött közre a dalok kapcsán.

Hannes Braunék mindösszesen öt dallal harangozták be a kiadványt, melyekhez rendre kisfilmet is forgattak, amolyan Kissin’ Dynamite-féle stílusban. Kissé hosszúra nyúlt a lemezzel kialakított barátságom, hiszen bár idejében elkezdtem a folyamatot, valami folyton közbeszólt, így időt kellett találnom a megmaradt dalok „elemzéséhez”, közben rájöttem, hogy azzal járok a legjobban, ha teljesen előröl kezdek mindent.

A Kissin’ Dynamite számomra pontosan az a rockzenekar, amit mindenféle feltétel nélkül egyszerűen csak élvezet hallgatni. Bevallom, először akkor jutott eszembe újra belehallgatni eddigi munkáikba, amikor kiderült, hogy jön az új lemez, és szerettem volna valamelyest felkészülni arra, hogy vajon mire számíthatok, illetve, hogy meg lehet-e ugrani az Ecstasy sikereit. Másodszor már azért tértem vissza a dalikhoz, mert ki voltam rá éhezve, és mert elég rég hallgattam már minőségi rockzenét.

A zenekarra eddig sem lehetett panasz, hiszen sosem voltak valami gyenge lemezeik, habár itt-ott azért találni olyan dalokat, amiket személy szerint én lehagytam volna az albumról. Most sem történt ez másként, na de mindent csak idejében.

Nem tudom, hogy szándékosan vagy pusztán a véletlen műve, hogy első ízben a korong első két bombaslágerét hozták nyilvánosságra, ugyanakkor nem is olyan meglepő, hiszen ha valamivel meg kell (és meg lehet) fogni a fanokat, akkor egyértelmű, hogy a Not The End Of The Road és What Goes Up a legkiválóbb választás. Az Only The Deadnél kicsit libabőrös lettem, holott megszoktam már, hogy a srácok dalai messze nem üres fröcsögésről szólnak, olykor kendőzetlenül megmondják a tutit. Ja, és arra felfigyeltél, hogy a sorokban Curt Cobain és Ronnie neve is elhangzik? Micsoda utalás nem de?

A Good Life az egyetlen olyan dal, amit nem tudok hova tenni. Értem én a nemes szándékot, de egy külön álló kislemezként talán több értelme lenne a dalnak mint a lemezen. A nótában egyébként több vendég is felbukkan, ilyen a Saltatio Mortis frontembere, illetve a Delain egykori üdvöskéje, Charlotte Wessels – csak, hogy néhányat említsek.

A Yoko Ono egy tipikus KD-szerzemény, semmi meglepő nincs benne, hiszen már hozzá lehetett szokni, hogy a srácok minden lemezen elsütnek egy ehhez hasonló tételt – még szerencse, hogy nem csavarodtak be a lemez felénél.  A Coming Home alapjáraton tetszik, de nem tudom rá azt mondani, hogy ezt most rongyosra fogom hallgatni, mert annyira odavág, viszont tény és való, hogy értékes mondanivalóval van becsomagolva, alkalom adtán pedig jól esik majd elővenni; a Kissin’ Dynamite pedig alapból egy olyan banda, amihez jól esik hazatérni.

Az All For A Hallelujah kapcsán vágom, hogy mit akarnak közölni, és az is kristály tisztán érthető, hogy a No One Dies A Virigin mire utal. Megmondom őszintén utóbbin először, marha jót röhögtem, még akkor is, ha nagy igazság van abban, hogy az élet végül tényleg mindenkit megbasz.... nincs ezen mit túlgondolni, még én sem fogalmazhattam volna ennél érhetőbben. A Gone For Good szerintem jobbat mutatna a lemez végén, hiszen a Defeat It és a Voodoo Spell is az a kategória, amire meg lehet mozdulni. A Gone For Good tehát értelemszerűen a Scars társaságában kitűnően zárná a lemezt, hiszen egyaránt melankolikus dalokról beszélünk, a végén pedig már tényleg mindegy, hogy elzsibbadt-e a hallgató vagy sem.

Csakúgy mint a Bring Back Stadium Rock, a Not The End Of The Road is hamar fontos jelentőséggel bírt a zenekar számára, a srácok amolyan szlogenként használják őket. Utóbbi vélhetően nem véletlenül eredményezte az új lemez címét, hiszen a banda a lemez felvétele előtt esett át első tagváltásán, ami minden bizonnyal rendesen megviselte, őket, hiszen gyerekkoruk óta együtt zenélnek. A Not The End Of The Road egyfajta reményt sugall, hiszen ahogyan ők is átvészelték az elmúlt idők megpróbáltatásait, tekintve, hogy a Covid-19 sem könnyítette meg a helyzetüket, úgy bárki képes leszámolni az élet nehézségeivel, még akkor is ha... befejezésként gondoljunk itt most a No One Dies A Virigin soraira – csak, hogy nyomdafestéket tűrő kifejezéssel éljek.

Habár nem egy ecstasy az új lemez, azért mindenképp megéri a pénzét, hiszen a vártnál a jobban teljesített, na meg persze nem is lehet minden tetőtől talpig tökéletes és hibátlan. Fentebb már említettem, hogy a Kissin’ Dynamite egy olyan zenekar, amelyhez jó érzés hazatérni, és mivel az útjuknak messze nincs vége, még nagyon sokáig jó érzés lesz visszatérni a lemezeikhez.

9/10

01 Not the End of the Road
02 What Goes Up
03 Only the Dead
04 Yoko Ono
05 Good Life
06 Coming Home
07 Defeat It
08 No One Dies a Virgin
09 Gone for Good
10 All for Halleluja
11 Voodoo Spell
12 Scars

Album: Not The End Of The Road

Előadó: Kissin' Dynamite

Megjelenés: 2022. 01. 21.

Kiadó: Napalm Records