Kissin’ Dynamite – Back With A Bang! (2024)

By: Sarok Bettina 2024. júl 11.

Egy szerencsés véletlennek köszönhetően lett nagy szerelem nálam anno a Kissin’ Dynamite, le is daráltam gyorsan a zenekar addig kiadott anyagait, aztán persze jöhetett is az izgalom, hogy: „vajon a következő lemez, milyen hatást kelt?" A zenekar rendre olyan korongokat szállított, amelyek tele vannak erős nótákkal, de elvétve néhány gyengécske termés is bekerült a kosárba, ami azt sugallta, hogy a banda amolyan „minden mindegy ”- alapon erőszakolta ki magából a tartalmat, csakhogy végre elkészüljön a lemez.

Aztán jött egy kitűnő hullám a srácok munkásságában, amikor olyan alkotásokat kaptunk, mint a Megalomania, a Generation Goodbye, s végül az Ecstasy, melyekről aligha lehet negatív kontextusban beszélni, mivel ezek a banda csúcsteljesítményeinek számítanak – rossz dal egyiken sem lelhető fel, sőt alapvetően gyenge sem, még a balladák is olyan erővel szólnak, mintha dinamittal gyártották volna őket.

A zenekar tagsága régóta töretlenül kitartott – egy összeszokott brigád, amely szavak nélkül is megérti egymást, ez az egységesség azonban 2021-ben megtört, a csapat ugyanis túlesett élete első (és remélhetőleg utolsó) tagváltásán, méghozzá dobos poszton. Ez az úgynevezett elkerülhetetlen lépés azonban cseppet sem törte meg, sokkal inkább feltüzelte őket, majd egy évvel később (2022) kiadták a Not The End Of The Road című lemezüket, amely azt hivatott reprezentálni, hogy az igazi kalandok még csak most kezdődnek.

Két évvel az előző lemezük után, Hannes Braunék ismét egy szimbolikus címmel ellátott koronggal rukkoltak elő, mintha nem is két év, hanem legalább húsz év telt volna el a legutóbbi mutatványuk óta. A Back With A Bang! talán a zenekar történelmének legsokatmondóbb alkotása mind a borító, mind a címválasztás szempontjából, de vajon a tartalom, van-e akkora nagy durranás, mint a körítés? Sokadik hallgatás után sem tudtam igazán belőni, hogy milyen számocska is álljon majd az értékelés végén, így hát kénytelen voltam kissé visszapörgetni az idő vaskerekét, értve ez alatt a csapat eddigi munkáját, kiemelkedő figyelmet szentelve a legutóbbi Not The End Of The Roadnak, amelyről időközben kiderült, hogy a debütáló Steel Of Swabia utána a legkevésbé hallgatott KD-lemez – legalábbis nálam.

Körülbelül úgy a második-harmadik alkalomnál kezdtek körvonalazódni a potenciális kedvencek, de valamiért még így is jókora hiányérzet töltött el. Egyes dalok túlságosan is szürkének és semmilyennek hatottak, holott a zenekarnak nem szokása üres fröcsögésekkel megtölteni a lemezeit. Ezek a potenciális kedvencek rendre hozzák a KD megszokott esszenciáit, érdekes szövegek, kiváló dallamok közé zárt elméletek, esetenként még valós események is.

Hannes Braunék cseppet sem lacafacáznak, már rögtön az elején ledobják a nevükben is szereplő dinamitot, és egy triplabombával nyitnak. A sort a címadó Back With A Bang! kezdi, majd ezt követi a My Monster, és a Raise Your Glass, mely hármas egyébként felvezetőként is szépen szerepelt. Dacára annak, hogy a nóták szép sikereket futottak be önállóan, a lemez hallgatása közben mégis sikerült valamilyen úton-módon beléjük kötnöm. A Back With A Bang és a My Monster kapcsán is azt éreztem, hogy a refrén konkrétan jobbra sikerült, mint az egész dal, zenei részt kifogástalanok, csakhogy a verzékre köröket vernek a refrének.

Az egész úgy hat, mintha a srácok inkább arra fókuszáltak volna, hogy minél fülbemászóbb refréneket szerezzenek, ezzel némileg ellensúlyozva a dalok gyengébb mivoltát. Ezt aligha vártam volna tőlük, de jól van, ez egyszer megbocsátom. A The Devil Is A Woman kicsit az ecstasys korszakot idézi, ami kiváltképp tetszett, míg a The Best Is Yet To Come kérdés nélkül azonnali kedvenc lett, itt már minden apró részlet – amit az elején hiányoltam – összeállt, ráadásul a lelkesedésem is lángra lobbant, így hát nem is kellett sokat gondolkodnom azon, hogy ezt a lemezt bizony nem engedem el egykönnyen.

És milyen jól tettem! Igaz, egy idő után már magam sem tudtam, hogy a lemez nem ereszt-e engem, vagy pedig fordítva, de már mindegy is, hiszen miután leülepedtek bennem a dolgok, egyszer csak azon kaptam magam, hogy naponta kétszer, vagy akár háromszor is lepörgetem a dalcsokrot, amely olyannyira magába szippantott, hogy még az a temérdek kliséhalom sem tudott eltántorítani tőle, amellyel egyébként csordultig tele van a kiadvány, de legalább működik.

A srácoknak van egy jól bevált receptje, amely gyakorlatilag felvértezi őket bármiféle negatívummal szemben, így még az sem róható fel nekik, ha véletlenül önmagukat ismétlik, merthogy ők ezt is vérprofin csinálják. Többen úgy tartják, hogy a zenekar a Not The End Of The Roaddal ért révbe, és gyakorlatilag a legjobb lemezüket tisztelhetjük a korong képében, engem azonban az idő múlásával valamiért már kevésbé tud levenni a lábamról. A Back With A Bang! eleinte felért egy megfejtendő rejtéllyel, nagyon-nagyon mélyről indult az ismerkedésünk, aztán egyre inkább erősebb lett a dalok utáni vágyam.

A svábok kétségtelenül nagyon értik a dolgukat, mivel lemezről lemezre folyamatos fejlődésről tesznek tanúbizonyságot. Dacára annak, hogy rettenetesen indult a lemezzel való ismerkedésem, mostanra egyenlő lett számomra a levegővel, és feltételezem a srácok is erre gyúrtak. Időbe telt, mire beért a lemez, azonban egyértelmű, hogy mély nyomokat hagy maga után. Azt nem merném kijelenteni, hogy a legjobb Kissin’ Dynamite-lemez, viszont nálam a top3-ba még simán befér.

Dallista:

01 Back With A Bang
02 My Monster
03 Raise Your Glass
04 Queen Of The Night
05 The Devil Is A Woman
06 The Best Is Yet To Come
07 I Do It My Way
08 More Is More
09 Iconic
10 Learn To Fly
11 When The Lights Go Out
12 Not A Wise Man