1992-ben egyfajta érvágásként érte a publikumot a hír, miszerint Bruce Dickinson dobbantott az Iron Maiden fedélzetéről, s noha utánpótlása nem volt könnyű feladat, a találgatások hamar szárnyra keltek az esélyes jelöltek között volt ugyanis az a Michael Kiske, aki a Helloween soraiban tett szert világhírnévre.

Mint ismeretes, a Maiden mikrofonja mögé végül Blaze Bayley került, Kiske elmondása szerint azonban azért is vették biztosra, hogy ő lehet Dickinson utódja, mivel a német előadó is akkoriban szállt ki a Helloweenből.

„Akkoriban ugyanaz a menedzsment állt a Helloween és az Iron Maiden mögött, szóval jól ismertük egymást. Összefutottunk néhányszor a maidenes srácokkal, emlékszem, hogy sokszor néztük együtt Boris Becker teniszmeccseit a tévében, de konkrétan sosem került szóba, hogy csatlakozzak a zenekarhoz. Évekkel később jutott a tudomásomra, – nos, fogalmam sincs, hogy igaz volt-e egyáltalán –, hogy egy francia riporter interjút készített Steve Harisszel Bruce lehetséges utódjairól, akik között az én nevem is felmerült. Tényleg nem tudom, hogy igaz volt-e vagy csupán szóbeszéd.” – meséli nemrégiben a zenész.

„Volt azonban egy igazán szórakoztató eset, a 90-es években volt egy TV-csatorna, amely kifejezetten hard rockkal és metállal foglakozott, éppen azt néztem, amikor a műsorvezető hölgy egyszer csak bejelentette, hogy: »Nos, ez idáig csupán pletyka volt, mostanra azonban biztossá vált, hogy Michael Kiske lett az Iron Maiden új énekese.« Ez az infó számomra is új volt.” – folytatta.

A Helloweent újfent erősítő frontember közben azt is elárulta, hogy miért volt már maga a feltételezés is abszurd, hogy ő lehet a britek új vezére:

„Sosem került sor tárgyalásra közöttünk és le merem fogadni, hogy ők sem gondolták komolyan, már csak azért sem mert a britek olyan szinten nacionalisták, hogy már csak a puszta feltételezés sem volt helytálló, miszerint egy német énekes vegye át Bruce Dickinson helyét az Iron Maidenben.” – nyilatkozta, hozzátéve, hogy:

„Engem nem érdekel az Iron Maiden Bruce Dickinson nélkül, ahogyan a Judas Priest sem Rob Halford nélkül. Nem tehetek róla, de az énekesváltás nálam csak a Van Halen esetében jött be igazán. Ugyanúgy szeretem David Lee Roth korszakát, mint Sammy Hagarét. Mindketten nagyszerűek és a zene is izgalmas, szóval működik. A legtöbb esetben viszont, amikor kedvelek egy zenekart és énekescsere történik akkor nem érdekel többé, mivel az énekeset akarva-akaratlanul is a bandával azonosítom. Ez mindig nehéz, különösen akkor, amikor olyan bandáról van szó, amelyen felnőttem.” – osztja meg gondolatmenetét.

A zenész érvelése közben a Helloweent is érintette, elmondása szerint a zenekar rendkívül rosszul működött a kilépését megelőző két-három évben, Andi Deris pedig konkrétan a szakadékból rángatta ki a németeket, amely, ha nem történik meg, a zenekar tagjai valószínűleg ma sem ápolnának jó viszonyt egymással.

„A Helloweennél is azért működött, mert nem egy Kiske-szerű énekest kerestek a helyemre, hanem olyasvalakit, akinek saját stílusa és attitűdje van. A zenekarnak pontosan olyasvalakire volt szüksége, mint amilyen Andi. Ő egy oroszlán, egy igazi vezető, aki gondolkodás nélkül a saját kezébe veszi a dolgokat, a zenekarnak pedig akkoriban pontosan erre volt szüksége, mivel az utolsó két-három évemben nagyon rosszul mentek a dolgaink.” – vallja, beismerve, hogy:

„Ha nem így alakulnak a dolgok, valószínűleg ma szóba sem állnánk egymással. A legtöbb zenekarnál azonban ez nem így működik. Akkor a legnehezebb, amikor olyan énekest próbálsz találni, aki hasonlít az előzőre. Sokkal értelmesebb, ha olyasvalakit keresel, akinek megvan a maga attitűdje – ez sokkal meggyőzőbb, mint egy másolat.” – fejezte.