Vészesen közeleg a Bandera Negra megjelenése, így nem is lehetne megfelelőbb alkalom arra, hogy átnézzük mit is tett le Mägo de Oz utoljára az asztalra, illetve, hogy megpróbáljuk kifürkészni mire is kell számítanunk az újdonság debülálásakor.
Az Ira Dei 2019-ben töltötte fel a a boltok polcait és voltaképp egy közelgő apokalipszis előrevetítője, hírnöke volt – állítja Txus di Fellatio. Tény, hogy ezúttal is egy mesterien kidolgozott alkotásról beszélünk, de térjünk is rá a lényegre, hiszen azért vagyunk itt.
Történetünk a Jerusalén D.C. címre keresztelt intróval vezet be a rengetegbe több, mint három percen keresztül, némi latin szöveggel kiegészülve. Csodálatos, filmzeneszerű, már-már rock-operába nyúló fogadtatás. A Mägo de Oz védjegye, hogy nagyon szeretnek tíz percet meghaladó dalokat készíteni, és ez most sem volt másként. Látszik, hogy a zenekarnak mindig van mondanivalója és ezt nem csupán a szöveg, hanem maga a zene, tehát a hangszerek útján teszik.
Az In Eternum közel tíz percben bontakozik ki és ezzel együtt már meg is kezdődik a varázslat. Viszonylag egy villámgyors tételről van szó, majd a hetedik perc körül átvált folkos, medieval stílusba, majd visszaránt a körhinta magaslatába és egy csodálatos kórussal zár. Az El Amor Brujo az első duettszerű szerzemény, és azért nevezem duettszerűnek, mivel a háttérénekért felelős Patricia mindössze kis időre kerül előtérbe, viszont igazán meghatározó módon csillogtatja meg hangszálait, ugyanis ezúttal sokkal többet mutat magából mint a korábbi lemezeiken.
A Tu Funeral komoly üzenete révén egy lassabb szerzemény, hiszen az erőszak ellen kíván felszólalni, különös tekintettel a családon belüli erőszakra, amit kisfilm útján is szemléltettek. Ennél jobb módja nincs is annak, hogy megálljt parancsoljunk a bántalmazásoknak. A Ciudad Esmeralda Patrcia vezetésével visszaveszi az irányítást és újfent egy olyan nótába csöppenünk, amire nemcsak headbangelni, hanem ugrálni is lehet, ennek fényében nem is olyan meglepő, hogy kötelező kiegészítője a koncerteknek.
Patricia igen fontos szerepet tölt be a háttérben, azt azonban meg kell hagyni: sokkal jobban áll neki, amikor kicsit ő van a középpontban, rengeteg minden van a hangjában, amit meg kell mutatni, ráadásul egyedi kisugárzásának köszönhetően ritka kincs Ő a palettán. Alkalom adtán elkél egy jólirányzott ivós nóta ami azért mégis csak magában hordoz egy bizonyos hangulatot, amiről most a Tequila Tanto Por Vivir gondoskodott, egészségünkre!
A Te Traeré El Horizonte több oldalról táplálkozik, egy kicsit klasszikus, kicsit kortárs, kicsit modern és mégis metálos, de ami a legfontosabb, hogy még mindig színtiszta Mägo. Maga a dal egyébként duettként szólal meg és egy tipikus spanyol tételt köszönthetünk a képében. Zeta és Patri tökéletesen szólnak együtt. Ezt követi az Opera Mortis (O mio bambino caro / Nessun dorma), ami amolyan bónusz, hiszen Patri már a koncerteken is bemutatta mi mindenre képes e két dal közepette, a fanoknak pedig olyannyira bejött, hogy bátran kijelentették, Patricia megérdemelten szállhat ringbe a Nightwish-énekesnőkkel, mintegy felmérve az operás ének határait.
Minden tekintetben dallamosabb és keményebb vizek felé evezünk, ugyanis a korong egyik legmeghatározóbb dalához érkeztünk. A La Cantiga De Las Brujas a legsokszínűbb dal, akusztikus gitárral kezdődik, amibe apránként kapcsolódik be a furulya és a hegedű, majd Javier Domínguez bájol a hangjával. Kiderül azonban, hogy egy vérbeli metáldalról van szó, erre azonban akkor kapunk kellő rávilágítást, amikor Díva Satánica felkészülést nem hagyva kapcsolódik be a sorokba, megalkotva ezzel a tökéletes képletet. A dalban három különböző hang bontakozik ki a maga módján, ráadásul az egyik legtapadósabb refrén köthető a nevükhöz.
Szó esett már arról többször is, hogy Txus di Fellatio a balladák királya, függetlenül attól, mi az aktuális dal története, a hatása akkor is maradandó lesz. A megállás nélküli zúzásnak az Espera En El Cielo szorgalmaz némi szünetet, és meg kell hagyni jól esik egy kicsit felfrissülni általa. Minden darab két felvonásos, ez pedig tökéletesen illik a Mägo munkásságára is, hiszen a Finisterra óta duplatartalmú lemezeik vannak, amik jóval túllépik az egy órát, sőt...
A pillanatnyi kitérőért a szösszenetnyi időt igénybe vevő Opus Tenebrae a felelős, amiben két cuki kisgyerek kelti fel a figyelmet. A folytatásban visszatérünk a normális kerékvágásba és a Suspiria mutatkozik be, ami ugyancsak egy zúzás mentes tétel, a bulizástól azonban nem kell végleg elköszönni, ugyanis az Y Que Nunca Te Falte Un "Te Quiero" képében megérkezik az egyik legfolkosabb tétel, egy ízig-vérig Mägo de Oz-dal.
A Bajo Mi Piel nyomán újfent Patricia kerül rivaldafénybe és remekül helyt áll, többször is kaphatna lassabb tételeket, mivel nagyon jól áll neki, fantasztikusan illeszkedik a hangjához. A La triste historia de Jimmy "Tiro en el pié" a becsületes különc, hiszen teljes egészében a folkos vonalat képviseli. Nagyon hangulatos tétel, amin nagyot dob a szöveg darálósabb része, hát igen, ember legyen a talpán, aki ezeket a szavakat hiba nélkül ki tudja mondani...
Filmzenei percekhez érkezünk az Infinitum képében, ami ez esetben egy feldolgozás, de az a legjobb a Mägóban, hogy az ami náluk működik, másoknál már nem. Ha egyszer úgy döntenének, hogy filmzenei vagy akár egy egyszerű instrumentális album kiadására adják a fejüket, ezer százalék, hogy azzal is óriási sikereket zsebelnének be, hiszen ahogyan eddig, úgy most is ordít a dalokról, hogy emberfeletti profizmussal lettek kovácsolva, ráadásul egy olyan brigádnál mint a Mägo érdemes hagyni, hogy olykor a hangszerek beszéljenek.
Az El Séptimo Sello készít fel minket arra, hogy hamarosan a végéhez közeledünk, ezért a spanyolok mindent megtesznek annak érdekében, hogy élvezetesebbé tegyék a búcsúzást. Bár a korong egyértelműen Zeta hangján alapul, most ismét bizonyíthat Patri, valamint kisebb katarzisként visszatér Díva Satánica is. A Mägo de Oz hagyomány szerűen űzi azt, hogy az album névadója tesz pontot a történet végére, ennek pedig rendre meg is adják a módját, hiszen általában a tíz percet is túllépi az adott szerzemény.
Az Ira Dei – amit megközelítőleg tizennyolc percen át élvezhetünk – minden kezdet eleje és vége. Igazán sokrétű, hullámzó szerzemény, több ízben is belecsempészték az intrót, amit a lemez nyitányaként hallhattunk, bár jobban átgondolva úgy is fogalmazhatunk, hogy az Ira Dei-ből ragadták ki az intrót. Hibátlan szerzemény, minden egyes darabja kiforrtan kapcsolódik egymáshoz. A zenekar természetesen a meglepetések ügyében is kiválóan rendelkezett, így a hab a tortán nem más mint az, hogy a lemez legvégén, a végső lezárásként bejátszást kapunk az 1996-os megjelenésű Jesús de Chamberí című szám felvezetőjéből. Nos, igen, minden kezdet eleje és vége.
A Mägo 1989 óta szórja magából a jobbnál jobb szerzeményeket, hibázni pedig aligha tudnak, pedig azért akad gyengébb tétel a tarsolyukba. A lényeg, hogy kristálytisztán látszik, hogy ez a banda tényleg a zenének él, ezért teszik oda magukat több, mint száz százalékban.
A 2014-es megjelenésű Ilussia lemezük után azért kaptak néhány értelmetlen kritikát, mint például, hogy szándékosan lett cirkuszos borítójuk, mert a Nightwish is hasonló koncepciót dolgozott ki a 2011-ben debütált Imaginaerum című lemezén. Txus di Fellatio ekkor nyilvánosan szar lemeznek titulálta az Imaginaerum-ot, ezzel is tudatva az emberekkel, hogy a két lemeznek semmi köze egymáshoz, és hogy az Ilussia alapból egy konceptlemez, a bohóc és a cirkusz pedig egy visszatérő motívum, ami körbejárja a korong egész mivoltát – Cadaveria című daluk klipjében egyébként szemléltetik is ezt.
Az Ira Deivel bebizonyították, hogy a Mägo de Oz egy olyan zenekar, aminek a világon párja nincs, megannyi csapatot ők inspirálnak, sőt, fel is karolják a feltörekvő tehetségeket. Ugyanakkor arra sem nehéz rájönni, hogy folyamatosan önmagukkal versenyeznek, számos remek daluk van, de pontosan tudják, hogy egyik sem fog olyan csillagászati magaslatokba burkolódzni mint a Fiesta Pagana, ennek ellenére továbbra is tolják magukból a dallamos, tételeket, ugyanis mondanivalójuk szerencsére még mindig akad.
