Március 11-én jelent meg az okkult rockos Ghost vadonatúj lemeze, az Impera, ami alig két hét elteltével eszméletlen magaslatokba repült az eladási- és a slágerlistákon is egyaránt. A formáció gyakorlatilag saját eddigi rekordjait dönti meg, ugyanakkor újakat is beállít, hiszen újdonságukkal gátakat döntenek le, és a vártnál ezerszer jobban muzsikálnak.
Gyakorlatilag egy kezem elegendő ahhoz, hogy megtudjam mondani, hány olyan előadó foglalható a kedvenceim közé, melyek kitudtak mozdítani a túlságosan is metálos komfortzónámból. Na mármost a Ghost pontosan azt a kategóriát képezi, aki a folyton tomboló egyedeket nyakon önti egy jókora adag lazasággal, teszi mindezt úgy, hogy az ember visszafordíthatatlanul beleszeret a muzsikájukba.
Nekem speciel egyetlen dal elég volt ahhoz, hogy belopják magukat a szívembe, és gyakorlatilag azonnal ledaráltam az egész eddigi munkájukat. Pontosan ezért örültem mint majom a farkának, amikor szembesültem a ténnyel, hogy rövidesen új lemezük jön, tehát pont a legjobbkor kötöttünk egymással ismertséget – habár még mindig nem értem, hol voltam eddig, és miért vártam ennyi időt azzal, hogy belemerüljek a zenéjükbe; na persze jobb később mint soha.
Annak ellenére, hogy hallható a lemezen néhány felesleges szösszenet, az Impera engem megvett kilóra, és bátran mondhatom, hogy az idei év tekintetében az egyik elsőszámú kedvencem lett. Az Imperium amolyan intro-szerűen csap bele a buliba, habár nem értem miért nem lett belőle egy komolyabb dal, simám megérte volna. A Kaiserion-t már rendesen beizzították a koncerteken, sőt, a lemez megjelenése előtt egy stream koncertet is tartottak, ahol szintén előadták a dalt. Ilyenkor persze elgondolkodik az ember azon, hogy akkor mégis minek kalapálni intrót, amikor egy Kaiserionnal sokkal vadabbul lehet indítani egy lemezt?! – már amennyire egy tisztességes rocklemez vadnak nevezhető.
Természetesen nem hagyhattam ki a stream koncertet, melynek keretein belül a Spillways azonnal elvarázsolt, a miérteket pedig azt hiszem nem is igazán kell boncolgatni. A Call Me Little Sunshine esetében több idő kellett, mire azon kaptam magam, hogy egész nap a refrén jár a fejemben. Habár ez az „egész nap a fejemben mocorog” dolog szinte bármelyik dalukról elmondható, hiszen a lemez egytől egyig dallamos és persze tapadós darabokkal lett megpakolva, már-már az is lehetetlen művelet, hogy az ember megnevezzen legalább egy kedvencet. A Hunter’s Moon egyértelműen a lemez egyik húzótétele, dallamos, tapadós, megunhatatlan, és persze tipikusan az a dal, amit érdemes nap mint nap max hangerőn bömböltetni.
A Watcher In The Sky sem lóg ki a sorból, a Dominion pedig pontosan az a pont, melynek során ki-kibukkan egy jó adag káromkodás az ember száján, hiszen semmit nem nyújt azon kívül, hogy megtöri a hangulatot. A Twenties hallgatása közben egy cirkuszi horrorshow kellős közepén találtam magam, és ahogy egyre jobban vitt magával a dal, egyszer csak azon kaptam magam, hogy még sosem élveztem ennyire minden bárgyú félelmem megelevenedését magam előtt – nos igen, szeretek én lenni az az 1%, aki legfurcsább dalban látja meg potenciált.
A Darkness At The Heart Of My Love nem igazán nőtt hozzám, habár igen hullámzó tételről van, több motívuma is kiemelkedő, ugyanakkor az egyetlen dal, amin szinte már unatkoztam. Ellenben a Griftwooddal, ami viszont visszahozza a lemez aktívan mozgató hangulatát, az őt követő Bite Of Passage pedig az utolsó adag felesleges töltelékcucc, kár volt azt a 32 másodpercet rápazarolni így a vége előtt. A Respite On The Spitalfields zárja végül a lemezt, a maga több, mint hat percével, melynek minden egyes mozzanata maga a csoda.
Huzamosabb ideig gondolkodtam azon, hogy vajon létezik-e olyan közhely vagy jelző, amellyel úgy lehetne kifejezni összességében a Ghost új lemezét, hogy az lehetőleg ne legyen unalmas, hiszen minden korongnál rendre elsütjük a jól bevált klasszikusokat mint a tapadós, dallamos, együtténeklős, hatorozottan koncert tétel stb; ezekre persze fentebb is akad példa – csak, hogy ne menjünk messzire. Újat persze most sem tudok mondani, hiszen nagyon jól szórakoztam a tartalmon, valóban megmozgatott, és ami a legfontosabb: egyáltalán nem unalmas!
Tobias Forge zsenialitása párját ritkítja, és szerintem ezzel sosem lehetett igazán vitába szállni, most pedig pláne nem, amikor egy olyan lemez került forgalomba, aminek minden perce aranyat ér. Visszatérő elemként említettem a banda youtube-os koncertjét, ami számomra nagyon fontos tényező volt, hiszen ekkor szerettem meg jobban a zenekert. Semmi pirotechnika, semmi nagyszínpad, csak egy „átlagos” banda, aki új dalait népszerűsíti viszonylag apró helyszínen és még ígyis hatalmas ovációt képes kelteni. Zárásként, azt hiszem nem nevezhető túlzásnak, ha azt mondom, hogy az idei év legkiválóbb kiadványa egyértelműen az Impera.
Előadó: Ghost
Lemez: Impera
Megjelenés: 2022.03.11.
Értékelés: 10/10
Dallista:
1. Imperium
2. Kaisarion
3. Spillways
4. Call Me Little Sunshine
5. Hunter’s Moon
6. Watcher In The Sky
7. Dominion
8. Twenties
9. Darkness At The Heart Of My Love
10. Griftwood
11. Bite Of Passage
12. Respite On The Spitalfields
