Felvirradt a nagy nap, ugyanis négy év után végre újra Nightwish-albumtól hangos a világ! Sokan abban a tévhitben élnek, hogy a zenekar története 2013-ban, és egy ordibálással a Ghost Love Score végén indult el, pedig a zenekar rövidesen már harmincéves jubileumát fogja ünnepelni. Az 1996-ban alakult formáció pályafutása egyszerre ragyogó és tragikus.
Nevük nemcsak a szimfonikus metállal forrt össze, hanem a drámákkal is, melyekről évtizedek múltán is pontos úgy lehet regélni, mintha csak tegnap történtek volna. Amit azonban rendre bebizonyított a Tuomas Holopainen vezette alakulat, az az, hogy számukra még a legmélyebb gödörből is játszi könnyedséggel vezet ki az útjuk, ezáltal pedig erősebben térnek vissza, mint valaha.
A számos megpróbáltatás ellenére a zenekar még mindig stabilan állja a sarat, és talán megkockáztatható, hogy most érték el másodvirágzásuk csúcspontját, amelynek ékes példája a tizedik, Yesterwynde című lemezük. Minden előadónak vannak kritikus rajongói, de talán egy zenekar sem tudhat magáénak olyannyira vérremenő tábort, mint a Nightwish. Az ősfanok nehezen barátkoznak meg az újjal, míg az új jövevények nem értik, nem érzik, miért preferálják sokan a banda eredeti felállását, amely nemcsak a tagok kilétéről szól, hanem az együtt alkotott művekről, amelyek beírták a csapatot a történelemkönyvekbe.
Egy új Nightwish-lemez, folyton egy új, egyedi történetet mesél el, olyat, amire csakis a zenekar képes. Az új lemez a címadó Yesterwynde-dal nyit, amely már a legelső másodpercben egy teljesen más világba szippantja a hallgatót. Több momentum váltja egymást az egyébként intrószerű dalban, amely sajnos úgy ahogy van felesleges.
A kettes An Ocean Of Strange Islands egy vérbeli Nightwish-nóta, benne van az old-school-esszencia, de egyértelműen kitüremkedik az elmúlt bő tíz év hangzása is. Több korai dalukat is felfedezhetjük a dalban, kezdve a Devil And The Deep Dark Oceannel, de a Storytime, a Shudder Before The Beautiful, sőt még a Noise taktusai is megmutatják magukat; Floor Jansen pedig olyan vokális bravúrokat hajt végre, amire már nagyon régóta ki van éhezve a közönség.
Különleges atmoszférákat mozgat meg a The Day Of..., amely magával rántja a 80-as évek légkörét, míg a Perfume Of The Timeless újfent képes megidézni az ős Nightwish-t, de mégis elköveti azt a hibát, amit a lemez legtöbb dala: túlzsúfolt, a végtelenségig van nyújtva, és egy idő után színtiszta unalomba fullad. A lemez második fele sem kecsegtet túl sok jóval, kissé olyan érzésem támadt mintha egy újabb Floor Jansen szólóalbumot hallgatnék, olyannyira nem érzem a Nightwish szellemét. A The Children Of Ata például kiváló popsláger lehetne, sőt, a banda simán benevezhetne vele akár az Eurovízióra is, biztosan megállná a helyét a manapság menőnek tartott nóták között.
A The Weave tartalmaz némi keménységet, de ha egy kicsit is elgondolkodunk, ráébredhetünk, hogy azért a Nightwish-nál sosem volt hátrány, ha épp nem szakad rád a plafon, amikor őket hallgatod. A Lanternlight a maga nemében abszolút nem alkalmas lemezzárónak, különösen, hogy az előtte felsorakozott dalok sem nem rövidek, de legalább lendületesebbek. Sokszor szerepeltetik az akusztikus gitárt, amely egy erős utalás a zenekar gyökereire, és az alapötletre, miszerint akusztikus zenét játszó bandaként terveztek világot hódítani, azt meg csakis a markáns hangú Tarja Turunennek köszönhetik, hogy végül terep váltottak és bekeményítettek.
A Sway például ragyogó nóta lehetne, ha csak Floor énekelne. Nekem kifejezetten tetszik az énekesnő lágy, finom tónusa, csakhogy Troy barátunk rettenetesen elnyomja – így már érthető, miért volt elégedetlen a művésznő, amikor meghallotta a végeredményt. A Hiraeth sem egy nagy durranás, de legalább a gitárszóló jó.
Az elmúlt években igencsak gyenge lemezekkel jelentkezett az együttes, ezáltal némileg jogosan törtek pálcát felettük. Tuomas elmondása szerint minden egyes Nightwish-lemez az akkori lelkiállapotát tükrözi, na most persze felesleg feltenni a kérdést, hogy akkor mégis »mire gondolhatott a költő?« mivel Tuomas nem egyszer elmondta, hogy mihez köthetők a nóták.
A Nightwish korai munkáiban mély nyomott hagyott a fantasy, majd a Century Child körül kezdtek komolyabb hangvételű dalok születni, sőt, megjelent a filmzene hatása is, amely az elmúlt években nagyobb és nagyobb méreteket öltött. Sokan azon kattognak, hogy Tuomas fejben mostanság valahol nagyon máshol jár, és jobban tenné, ha a filmzene utáni vágyát valahol máshol élné ki, mert ezek a túlzottan grandiózus művek már nem feltétlenül a Nightwish örökségét szolgálják.
Aki esetleg nem tudná, annak jelentem, hogy igen, Tuomas fejben valóban máshol jár, ugyanis Tuomas Holopainen időközben felnőtt. Gyermekként alapította a Nightwish-t, de mára már meglett ember lett belőle, aki értelemszerűen teljesen más területek és dolgok után érdeklődik, mint anno, ezért sem lehet neki könnyűszerrel felróni, hogy nem ír élete végig A Gyűrűk Uráról és a többi mesebeli fikcióról. Tuomas érettségével és komolyságával együtt érik és komolyodik a Nightwish is, az csupán hozzáállás kérdése, hogy a fanok vajon ezt az utat követik-e, vagy esetleg leragadnak a múltban, amely egyébként a lemezt is átszővi, csak nem a zenekarra reflektálva, hanem magára az emberiségre.
Kicsit mégis olyan érzésem támadt, mintha a zenekar egy komplett filmre építette volna fel a dalcsokrot, és mivel a filmek nem rövidek, így a daloknak ki kell tölteniük a rájuk szánt játékidőt. Érzésem szerint, a banda most sokkal több energiát fektetett a kisfilmekbe, mint magába a zenébe, ami nem baj, mert ha nem lőttek volna bakot az Imaginaerum-filmmel, akkor azt mondanám, hogy most, ennek a trilógiának lenne csak igazán értelme és kapacitása ahhoz, hogy vászonra vigyék a koncepciót. Van valami Tuomasban, ami nagyon ki akar törni belőle, csak nem biztos, hogy ennek pont a Nightwish által kellene megtörténnie, vagy ha mégis, akkor az legyen összeszedett, és nem elkapkodott.
Nincs azzal baj, ha Tuomas olyan dolgokat dörgöl az ember orra alá, ami normál esetben a kutyát nem érdekli, csakhogy sajnos a hallgatóságban számos olyan egyed van, akit nem a szöveg mélyreható üzenete érdekel, hanem sokkal inkább az, hogy mennyire fajsúlyos Emppu Vuorinen gitárjátéka, kihasználták-e eléggé az új jövevény, a piszkosul tehetséges Jukka Koskinen erényeit, vagy hogy sikerült-e kellően kiküszöbölniük Marco Hietala elvesztését. Túl nagyok az elvárások a Nightwish felé, de fele annyi a köszönet azért a felismerésért, hogy például létünk azért lehetséges, mert egykor milliónyi ősünk szerelembe esett - tegye fel a kezét, akiben ez a gondolat valaha is megszületett a szürke hétköznapokban! Senki? Na pontosan ezért érdemes időt szánni erre a lemezre.
Volt idő, amikor Tuomas ráhagyta a fanokra, hogy mit látnak bele és miként értelmezik a szövegeit, most azonban minden dalnak nyilvános a története, az már csak műveltség és intelligencia kérdése, hogy él-e bárki a lehetőséggel, hogy elmélyüljön a szövegekben. Meglehet, hogy én leszek a kritikusok réme, de nekem nem különösebben tűnt fel Marco Hietala hiánya. Marco előtt is létezett Nightwish, meglehetősen erős lemezekkel, ahogyan a kiválása után is itt van még a zenekar, és meg merem kockáztatni, hogy a férfi ének immár teljesen felesleges, én inkább hagynám Floor Jansent érvényesülni, aki olyan értékeket adhat hozzá a dalokhoz, mint anno Tarja.
Megítélésem szerint, túl nagy hangsúlyt kapott az Endless Forms Most Beautiful és a Human. :ꟾꟾ: Nature. mélyrepülése, ami egy olyan káoszt generált, amit nehezen tud lemosni magáról a zenekar, holott sosem tudtak nagyot hibázni. Nem tudtak hibázni Tarjával, nem tudtak hibázni Anette-tel, és most sem tudtak hibázni Floor Jansennel, tehát a zenekarnak sosem volt rossz korszaka, csak túlzottan kritikus tábora, na meg a feléjük irányuló elvárások, melyeknek hála istennek sosem akartak fejet hajtani. A tizedik lemezüket hallgatva egyértelműen érezhető, hogy a Nightwish-ben még mindig szüntelenül tombol az 1996-ban fellobbant tábortűz lángja, ugyanúgy megvan a zenekarban a játékosság; hol káoszt, hol könnyeket, hol pusztán örömet generálnak, mindezt úgy, hogy közben nem megy sem a dinamika, sem pedig a jellemző vonásaik rovására.
Dallista:
1. Yesterwynde
2. An Ocean Of Strange Islands
3. The Antikythera Mechanism
4. The Day Of...
5. Perfume Of The Timeless
6. Sway
7. The Children Of 'Ata
8. Something Whispered Follow Me
9. Spider Silk
10. Hiraeth
11. The Weave
12. Lanternlight
Album: Yesterwynde
Előadó: Nightwish
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 20224.09.20.
Értékelés:9/10
