Felvirradt a nagy nap, ugyanis boltokba került a holland Epica vadonatúj stúdióalbuma, az Omega. A formáció természetesen a szokásoknak eleget téve, megosztott néhány felvezetőt, melyek által tűkön ülve várhattuk a teljes kiadvány tartalmát – nem hiába.

A Simone Simons vezette zenekar szemtelenül szembe ment a korral, ugyanis bár elmondásuk szerint újdonságuk a 2014-es megjelenésű The Quantum Enigma című lemez kistestvéreként formálódott, messze túl is szárnyalta azt, mi több az Omega minden tekintetben sokkal magasabb szintet lépet. Mark Jansen hidra-projektje hivatalosan is kinőtte önmagát!

Köztudott, hogy a zenész már az After Foreverben is előszeretettel csempészett arab hangzást és egyéb kultúrákat a nótákba, a MaYan-ban pedig rendre visszaköszön ez a hangulat. Nincs ez másként az Epicával sem, az új album amellett, hogy munkásságuk legérettebb gyümölcse, talán a 2021-es év első igazi dinamitja is egyben, ami művészileg lépésről lépésre hibátlanul van kidolgozva.

Nyitányként az Alpha – Anteludium című szám fogadja a hallgatót, ami már az első hangnál különleges hangulatot teremt. Mivel egy instrumentális darabról van szó, ezért bármennyire is hihetetlen, de mindössze annyi dolgunk van az első tételnél, hogy hátradőlve, kellemesen élvezzük. Maga a nóta egyébként teljes mértékben libabőrt idéz elő, olyan érzés tölt el, mintha egy sorozat felvezetője szólalna meg (utoljára akkor volt hasonló élményem, amikor elindítottam a Trónok harca befejező részét, tudván, hogy ez most itt tényleg a vége). Az Epica esetében azonban ez nem a vég, hanem a kristálytiszta kezdet.

A kisebb sziesztázást követően be is robog a már korábban megismert Abyss Of Time - Countdown To Singularity, ami a maga módján nagyon hangulatos kis dal, nem is olyan meglepő, hogy elsőként került bemutatásra, hiszen azonnal megnyeri a nagyérdeműt, és már itt felfigyelhetünk arra, hogy az epicás hangzás szépen uralja a korongot, és hű eleme a szimfonikus metál alapműveinek.

Az őt követő The Skeleton Key sem okoz csalódást, sőt, bőven táplálja a reményt, hogy a folytatás lesz olyan színvonalú mint a kezdet. Mark és Simone hangilag tökéletesen működnek együtt, a kórusbetétek megjelenése pedig valami csoda.

A Seal Of Solomon minden kétséget kizárólag sláger-gyanús szerzemény! Tökéletesen kidolgozott, arab hangzásban és kórusban gazdag mű, nem mellesleg piszkosul fülbemászó, egy igazi remekmű! Egy kicsit visszakalauzol bennünket az After Forever első két lemezének képviseletéhez, ugyanakkor már ennél a dalnál elkezd kibontakozni az, hogy az Omega tulajdonképpen egy izgalmas utazás a művészet végtelen erdejében.

És erre a kiváló i-re a pont felkerülése a Gaia felcsendülése. Már az első hangnál eléri a célját, amit a végsőkig végigvisz. Tökéletes perspektívát alkot Mark és Simone kettőse, amin a kórus is nagyot emel. Szerintem nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy hónapokig el lehetne élni ezzel az egy lemezzel, mivel már az ötödik tételnél járunk, a lelkesedés pedig egyre csak növekszik.

Ahogyan azt már elhintették, duett (vagy valami hasonló) is lesz a kiadványon, azt viszont egészen idáig nagy becsben őrizték, hogy kik is azok a szerencsések, akik részesei lehetnek a hollandok bombalemezének. A Code Of Life az általa képviselt stílus jegyében Zaher Zorgati közreműködésével készült el, és mivel a Myrath hasonló megszólalásban muzsikál ezt hamar le lehetett következtetni.

A Freedom - The Wolves Within volt a második felvezető, mely által egy ismert történet bontakozik ki a mindenkiben lakozó két farkasról. A zenekar mindezt egy látványos kisfilm kíséretében tolmácsolta, a jelenetek pedig szép összhangot alkotva a szöveggel elevenednek meg. Az Epica hangzása 2021-ben egyszerűen megkérdőjelezhetetlen - és ezt már az elején is bebizonyították – dalaikban még mindig fellelhetők a zenéjükre jellemző jegyek, ugyanakkor mégis valami teljesen új, egy egészen friss dolgot kapunk, ami semmihez sem hasonlítható.

Ha még nem győzött meg az, hogy ebbe a lemezbe már nem tudsz belekötni, mivel maga a megtestesült tökély, akkor a Kingdom Of Heaven Prt. 3 - The Antediluvian Universe rátesz még egy adag lapáttal, a maga megközelítőleg tizennégy percével. Ennél jobban ezt már nem is szükséges ragozni, inkább tessék hallgatni és szeretni!

A Rivers szintén egy olyan dal, amit egyáltalán nem kell túlgondolni. A nóta és a hozzá készült kisfilm egy letisztult, kristálytiszta kerek egészet alkot, Simone interpretációja pedig csak hab a tortán. A végéhez közeledve a Rivers tökéletes, már-már könnyfakasztó határt húz meg a tombolástól fűtött tételek között, ráadásul az egyik legkiválóbb darabja a dalcsokornak. Az általa közvetített hangulat egyébként szépen visszahozza az előző lemezen (The Holographic Principle) található Once Upon a Nightmare című számot, ami hasonló felépítéssel rendelkezik, lassú hangvételének köszönhetően pedig brutálisan nagyot tud szólni.

Az igen andalító Rivers után, hamar berobog a Synergize - Manic Manifest és azt, hogy berobog ajánlatos komolyan venni, mert úgy is van. Ismét csatlakozik Mark Jansen hörgés-ügyileg, akit ezúton is hatalmas dicséret illet, ugyanis egy olyan nagylemezt sikerült összekalapálnia, melynek hallatán, az embernek konkrétan nagyítóval kell keresnie a szavakat és a lélegzetét, ha már hibákat nem lehet fellelni a korongban.

Az utolsó előttiként berobbanó Twilight Reverie - The Hypnagogic State szintén felvonultat egy fantasztikus hangot méghozzá Vicky Psarakis személyében, maga a szerzemény pedig hozza az album eddigi színvonalát: dallamos, zúzós, szimfonikus, hidegrázós, egy tipikus Epica-dal.

Az Omega - Sovereign Of The Sun Spheres szintén ismerős, ugyanis Simone és társai úgy döntöttek, hogy ezúttal olyant tesznek, amire korábban még nem volt példa: elkészítik a nóta akusztikus változatát, majd utolsó előzetesként megjelenítik. Mondani sem kell, hogy a szerzemény hatalmas siker lett, ez a változat azonban rendesen oda csap. Habár utolsóként csendül fel, a végén még él  remény, hogy lesz mögötte még néhány dal, ám a nyolcadik perchez közeledve sajnos a végén a síri csend marad.

Összességében mindössze egyetlen kérdés merül fel: lesz olyan lemez 2021-ben, ami képes lesz túlszárnyalni az Omegát? A válasz még természetesen kerestetik, bár még csak februárnál járunk, azért az Epica előtt le a kalappal, ugyanis bár tavaly nyáron szerették volna boltokba küldeni a kiadványt, most mégis azt gondolom, hogy megérte késleltetni a megjelenését, hiszen minél jobban vártam, annál nagyobb katarzis kerített hatalmába. Rég hallottam ennyire jól kidolgozott lemezt, becsületes, színtiszta szimfonikus metál és még annál is több!

Az Epica lemezei sosem nyűgöztek le igazán, az áttörés nálam valamikor 2012-ben kezdődött el, majd évről évre nagyobb meglepetést okoztak. Az utóbbi két lemezük már nemcsak befogadható volt, hanem elismerésre méltó, az Omega azonban maga a főnyeremény, ezért nem is kell szerintem szerénykedni, ha azt mondjuk, hogy nemcsak felnőttek az őket inspiráló zenekarokhoz, hanem le is hagyták őket rendesen, ugyanis Simone Simonszék páratlan munkát tettek le az asztalra tizedik nagylemezük képében – na ezt már nehéz lesz überelni a kollégáknak.

Nem is kérdés: 10/10