Powerwolf – Missa Cantorem II (2022)

By: Sarok Bettina 2022. nov 22.

Belegondolni is szörnyű, hogyan szólna a Powerwolf Dorn Attila nélkül, a csapat azonban mostanra már sokadik alkalommal kísérletezik saját nótáival, amiket vendégénekesekkel énekeltetnek fel. Na persze szó sincs arról, hogy a német zenekar esetleg elégedetlen lenne ikonikus frontembere teljesítményével, aki valóban olyannyira páratlan munkát végez, hogy lehetetlenség bárki mást elképzelni a helyében.

A zenekar első ízben a The Sacrament Of Sin című lemezének útján kezdett kísérletezni azzal, hogy a legendássá vált dalaik, hogyan szólhatnak kollégák előadásában. Ekkor született is néhány maradandót alkotó feldolgozás, gondoljunk csak a We Drink Your Bloodra a Saltatio Mortis medieval stílusú gondolkodásában, vagy akár a Kissin’ Dynamite-féle Let There Be Night-ra, de ne feledkezzünk meg a Simone Simons vezette Epica által újragondolt Sacrad & Wildról sem, ami az eredetihez képest sokkal szimfonikusabb pompát öltött.

A srácok itt azonban nem álltak meg, tavaly ugyanis boltokba küldték Call Of The Wild című lemezüket, melynek utitársaként egy Missa Cantorem című részleg került felvételre, amelyen további Powerwolf-slágerek kerültek előtérbe más-más előadó szemszögéből. A csapat ezúttal saját anyaggal dolgozott, mindössze megkértek néhány énekest, hogy a már meglévő alapra énekeljék fel saját előadásmódjukban a szerzeményeket. Így történhetett meg az, hogy az Alissa White-Gluz által felhörgött Demons Are A Girl’s Best Friend átütő sikert aratott, megtudhattuk hogyan festene a Nightside Of Siberia az Amon Amarth tételeként, ahogyan azt is, hogy a metállegenda Doro Pesch hogyan lehelt új életet a legelső farkasballadába.

Nos, ha esetleg már azt gondoltuk volna, hogy ez a történet megérett a lezárásra, hallottunk már sokmindent sokféleképpen, szép volt jó volt, jöhetne már valami új, akkor persze a német farkasok keresztül húzzák a számításokat és amellett, hogy kiadnak két vadonatúj nótát, beköpnek egy Missa Cantorem kettőt, ami valójában a Call Of The Wild lemezük átértékelése. Kissé gyanítható, hogy a srácok esetleg új lemezen ügyködnének, de csak, hogy a fanok se unatkozzanak, és persze ők is jókat szórakozzanak, sorra adják ki az ilyesfajta lemezeket, amiből lassacskán megárt a sok. Keresem a logikát, de nem mutatja magát.

Meglehetősen jó bulinak tűnik a bandának, ha másoktól hallhatják viszont a saját szerzeményeiket, azonban idejekorán le kellett volna fektetniük egy bizonyos határt, hogy azt mégis meddig érdemes feszegetniük, illetve huzamosabb ideig érdemes-e egyáltalán. Ezek alapján persze tökéletesen szemléltetik, hogy a Powerwolf miért is olyan egyedi és sajátos egy adott műfajban, mitől olyan kimagasló a zenéjük, és miért pont Dorn Attilának hívják a frontemberüket. Legutóbbi lemezük hagyott némi tüskét bennem, így jóformán bele telt némi időbe, mire rászántam magam, hogy belehallgassak a régi-új mókába, tekintve, hogy nem akármilyen énekesek lettek felkérve a kollaborációra.

Elsőként a Call Of The Wildot csekkoltam le, még valamikor hónapokkal ezelőtt, amikor megjelent. Bevallom őszintén Hansi Kürsch előadásában sokkal jobban tetszik a tétel, noha a mester nem véletlenül számít immár a kezdetek kezdete óta legendának. Rajta kívül persze más kollégák is kiemelkedő alakítást nyújtottak, ott van például Melissa Bonny, aki remekül tolmácsolja a Blood For Blood (Faoladh) című slágert, vagy akár Sebastian Levermann, aki kifogástalan munkát végzett a Reverent Of Rats című darabbal.

Azt már korábban is tudtuk, hogy Hannes Braunnak kifejezetten jól áll, ha Powerwolfot énekelhet, a német csodabogár pedig most sem okozott csalódást a Dancing With The Dead keretein belül. Függetlenül attól, hogy úgy gondolom, Dorn Attiláék kezdik kicsit túltolni ezt a feldolgozásdit, most mégis úgy fest, hogy ez volt életük egyik legjobb ötlete, függvényében annak, hogy az eredeti Call Of The Wild vegyes érzelemeket váltott ki belőlem, véleményem pedig azóta is változatlan. Nils Molin orgánuma valahogy mindig jól festett a balladákban, ezért kicsit sem volt meglepő, hogy ő kapta az Alive Or Undead című melódiát, a korpiklaanis Jonne Järvelä pedig olyan szinten hozza a Varcolac című alkotást, hogy az majdnem változatlan formában köszön vissza.

Vannak persze nóták, melyek értelemszerűen nem lettek a kedvenceim sem tavaly, sem pedig most. A németül íródott dalok közül például magasan a Stossgebet a kedvencem, a Glaubensraft valamiért idegen maradt számomra, csakúgy mint az Undress To Confess, amit fáj bevallani, de egy picit sem kedvelek – az okát még magam sem értem. Véleményem szerint a Faster Than The Flame a már jól bevált klasszikusok sorait erősíti, óriási sláger, nem véletlen, hogy most is változatlanul szól.

Bízom benne, hogy most jó ideig csak is új dalokat kapunk majd a Powerwolftól, ideje hát pihenőre, avagy kispadra küldeni a feldolgozásokat, melyekből egy apróbb túlzással élve gyakorlatilag tíz évre elegendőt kaptunk, és ez így egyelőre több mint elég.

Album: Missa Cantorem II

Előadó: Powerwolf

Dallista + előadó: