Sirenia – 1977 (2023)

By: Sarok Bettina 2023. jún 12.

Hivatalosan is véget ért a várakozás, ugyanis boltokba került a Sirenia vadonatúj nagylemeze, ami egész egyszerűen az 1977 címet kapta. A formáció mindössze három dalt osztott meg felvezető gyanánt, amelyek hol felpezsdítették, hol pedig letörték a rajongók lelkesedését.

Érdemes megemlíteni, hogy a Sirenia sajnos azon csapatok táborát erősíti, ahol a vártnál gyakrabban fordult elő tagváltás, – különösen az énekesi poszton figyelhető meg a nagyobb számú változás –, noha volt idő, amikor nyolc éven át igencsak megingathatatlan volt a csapategység, aztán mégiscsak új ember került a bandába. A banda úgy fest ismét megtalálta az egyensúlyt és a békét, hiszen immár hét éve változatlan a felállásuk, tehát bizonyos szinten stabilnak mondható a mostani alakulat, mi több, soha ez előtt nem voltak jobb formában.

Emmanuelle Zoldan voltaképp már a kezdetek óta tagja az együttesnek, hiszen minden egyes lemezen hallható a kórusban, azonban tény, hogy már korábban is fontolóra vehették volna az énekesnő tagosítását, hiszen általa minden egyes korszak új életre kel, és olyan pompával bír, amit elődjei sajnos csak mértékben tudtak teljesíteni. Az énekesnőnek sikerült életet lehelni a szakadék szélén haldokló Sireniában, amely már a legutóbbi lemezen is megpróbálkozott némiképp kísérletezni a modernebb elemekkel, csakúgy mint a mostanin, ezzel viszont annyi a baj, hogy így sikeresen kigyomlálták a saját kis esszenciájukat, amitől élvezetes a muzsikájuk.

A lemezt nyitó Deadlight például nem mondható egy erős kezdésnek, mégis vannak jó pillanatai a dalnak, nem tévedhetünk el, hiszen tartalmazza a sireniás jegyeket, de pusztán csipetnyit. Többen felháborodásuknak adtak hangot a dal kapcsán azt sérelmezve, hogy a kórus hiánya konkrétan a béka segge alá tuszkolja a dalt, noha ezzel nem feltétlenül tudok egyetérteni; egyrészt azért, mert legszebb ideje volt már, hogy legyen egy ilyen dal is, Emma Zoldan egyébként is messze a zenekar legjobb énekesnője, így hát kijárt neki egy kis szabadság; másrészt egyértelmű, hogy a dal úgy kívánta meg, hogy ne legyen kórus, hiszen az csak felesleges töltelék lett volna .

Na és itt jön a feketeleves, ugyanis a zenekar olyannyira átreformálta saját magát, hogy egyetlen dalban sincsenek epikus kórusok, mi több, Morten Veland is csupán egyetlen dalban zendít rá a hörgésre, az egész cuccot pedig átitatja a 80-as évek szintipop hatása. A dalok többsége simán elférne egy poplemezen, az igazán zúzós, fajsúlyos tételek pedig vagy lefelejtették magukat a lemezről vagy pedig totál le lettek butítva. Na persze a Sirenia sosem arról volt híres, hogy képes megújulni és kilépni önmaga árnyékából, de talán pontosan ez volt az a fűszer, ami miatt érdemes volt szeretni őket, még akkor is, ha egyes dalaik tökéletes másolatai voltak egy már sikerre vitt szerzeményüknek.

Pozitívumként megemlítendő, hogy bár egyes dolgok ellenszenvet váltottak ki a lemezzel kapcsolatban, érezhető, hogy a zenekar kipukkasztott egy bizonyos buborékot, amiben húszéves fennállása óta tengődött, most azonban amolyan főnix-szerűen feltámadt, és megnyitott egy teljesen új portált, egy teljesen más világba. Hogy mi is ez pontosan? A csapat rendre beleragadt egy adott mélabús mivoltba, dalaikról csakúgy sütött a bánat és a szorongás, mindezt levetkőzve, most a kissé pörgősebb, vidámabb területek felé hajóztak, erre pedig elsőként a Nomadic című dal ad tanúbizonyságot.

A popelemek beiktatása nem is volt olyan rossz ötlet, hiszen tökéletesen ellensúlyozza a dalok hangulatát az őket rejtő borítóval szemben. Természetesen szükséges a többszöri meghallgatás ahhoz, hogy tisztába tegyük a dolgokat, ugyanis az első benyomás sajnos egyáltalán nem az, amit az ember a későbbiekben levonhat. Első hallásra az ég egy adta világon nem tudtam hova tenni a lemezt, kellett is pár hét, mire rá tudtam venni magam a második (és aztán a sokszori) nekifutásnak.

A Delirium című dal voltaképp hidat képez a megreformált Sirenia és a szimfonikus metál esszenciája között, ugyanis megjelenik a műfajra egykoron megmásítatlan jellemző, a szépség és a szörnyeteg kettős, azaz a hörgés és a szoprán, vagy nevezzük úgy operás női ének. Egyes dalok kapcsán elmondható, hogy még a kórus hiányában is elférnének a zenekar bármely korábbi alkotásán, amit kifejezetten az Ailyn-era fémjelez, tényleg csak a spanyol pacsirta hiányzik a képletből. A többi viszont egy teljesen új oldalát mutatja a zenekarnak, ami hosszú idő után csatornát váltott és előrukkolt valami váratlanul újjal, vállalva a kritikákat, melyek rájuk zúdultak az elmúlt hetekben.

Kötelezően helyet kapott egy ballada is a dallistán az Oceans Away című dal keretén belül, ezzel is úgymond bizonyítva, hogy az új irányzatok keresése közben, azért a már jól megszokott mélabús Sirenia is itt van még, és még mindig tudnak mesélni az elveszettségről, az összetört szívekről, és az elmúlás, mint olyan is jelen van még a soraikban. Nos, ha lehetne választani, akkor én inkább a megújult, kissé vidámabb Sireniára szavaznék, a szomorú, haldoklós dalokból már kaptunk egy csokorra valót korábban (egészen pontosan 20 éven keresztül),szóval ezt most igazán ki lehetett volna hagyni, de persze kell egy ilyen is.

Mindezeken felül, a csapatból vagy legalábbis a dalokból mindig hiányoltam egy fajta súlyosságot, amit most is előszeretettel fenntartok, hiszen többször is fülelnem kellett, hogy vajon gitárt hallok-e szerzeményekben, néhol olyannyira elveszett az összképben. Kijelenthető továbbá, hogy nem minden bandának áll jól a kísérletezés, a Sirenia mostani korszaka azonban csak részben tartozik ebbe a kategóriába! Ha minden áron kísérletezni akarnak, és azt olykor még hajlamosak túlzásba is vinni, akkor azt tanácsosabb még a demózás alatt lezavarni, de lehetőleg úgy, hogy a lemezen ennek nyoma se legyen, mert ha mégis az komolyan felkavarja az állóvizet.

A hangzással mondjuk nem is lenne semmi baj, ha nem Sirenia név alatt csinálják, és nem egy olyan erős, karakteres hangot állítanak a mikrofon mögé mint amilyen Emma. Az még oké, hogy egy-két dalnál megpróbálnak valami újszerűt belevinni a már megszokott sablonjukba, viszont át kellene gondolniuk, hogy feltétlenül szükség van-e erre, és ha igen, akkor milyen mennyiségben. Tekintve, hogy a zenekar még számol a kórussal a soron következő lemezeken, sajnos félő, hogy ez a kis stílusbeli kitérő, ami végbe ment a Riddles, Ruins & Revelations és az 1977 keretein belül óriási hátrányt jelent majd a daloknak, hiszen amint képbe kerül egy olyan lemez, amely ízig-vérig Sirenia, sejthető, hogy ezen korongok képviselői könnyedén a homály rabjai válhatnak, márcsak azért is, mert merőben mások mint a megszokott anyagok. Persze az sincs kizárva, hogy épp az ellenkezője történik, hiszen bár kockázatos ekkora mértékű változást kísérelni, a csapat mégis meglépte, és bár itt-ott tényleg átestek a ló túloldalára, azért nem maradhat szó nélkül, hogy mégicsak komoly munka van belefektetve a dalokba, amelyek egy teljesen más oldalát mutatják az eddig ismert bandának.

Noha fentebb már elhintettem, hogy a mélabús hangulatot kicsit vidámabb szerkezetre cserélték, azért figyelembe véve a zenekar múltját, kicsit azért mégiscsak hiányzott az a teátrális drámaiság, amely mondjuk a Dim Days Of Dolor című lemezen is uralkodott. Noha nem az 1977 lett a világ legrosszabb szimfonikus metál lemeze (ami ezen formájában egyébként nem feltétlenül nevezhető szimfonikus metálnak), egyértelmű, hogy azért továbbra is kettős érzelmet vált ki a hallgatókból. Nem gyenge, nem is erős, de azért lehetne jobb is.