Március 17-én került boltokba a Kamelot vadonatúj nagylemeze, amire csaknem öt évet várt a nagyérdemű. A formáció utoljára 2018-ban jelentkezett újdonsággal, és ahogyan az az előző lemezek során is történt, a The Shadow Theory esetében is mindössze néhány dal volt szükséges a felismeréshez, miszerint a srácok sajnos ezúttal sem allkottak túlságosan maradandót.

A Roy Khan-féle érában mindig is több potenciál volt, noha az sem vitás, hogy Tommy Karevik sem kispályás énekes, noha olykor olyan szinten túlzásokba esik, hogy azt lehetetlenség gyomorral bírni. A folyotonos, túlzásba vitt hajlítgatásaitól a falat lehet kaparni, ennek fényében a dalok sem épp az újszerű kategóriába sorolhatók, sokkal inkább válnak az unalom foszlányává, az ember pedig egyszerűen elveszíti az érdeklődését irányukba.

Az, hogy nem kapkodták el az új lemez munkálatait (hiszen jó pár évet kellett várni rá) egyértelmű utalás volt arra, hogy valami komoly változás állhat be a csapat háza táján, amit minden bizonnyal a lemez is kiválóan tükrözni fog. Ezen észrevétel mondjuk rá akár még helytálló is lehet, hiszen öt év után ismét egy olyan lemezt produkált a Kamelot, ami miatt érdemes még egy esélyt adni a munkásságuknak. Mondjuk azt továbbra sem értem, hogy egy zenekar mégis mi a jó francért pazarolja az idejét arra, hogy intrókat meg outrókat szabjon, amikor ezek helyett mondjuk plusz két pazar nótával gazdagíthatnák a repertoárjukat, noha az is igaz, hogy azért a koncerteket is fel kell „konferálni” valamivel, az meg hadd legyen akkor már valami ugyancsak friss cucc.

Mérhetetlenül izgalmas szónoklatom közepette ugyebár ki is tértem arra, hogy a lemez egy intróval veszi fel a fonalat, erről igazából bővebben nem is szeretnék cseverészni, mondjuk nem is nagyon lenne mit, szóval ugorjunk is rögtön az első rendes dalra, ami a The Great Divide. Függvényében annak, hogy a nótát Jani Liimatainen közreműködésével készítették, meg sem lepődtem azon, hogy már első hallásra is a Sonata Arctica ugrott be a dallam hallatán. Jani keze munkája olyannyira érezhető, hogy ha nem lett volna publikus, hogy részt vett a dal megalkotásában, akkor is azt mondtam volna, hogy valamilyen úton-módon biztosan köze van hozzá.

A Napalm egyébként brilliánsan bepromózta a lemezt, többek között elmondták, hogy Tommy Karevik ezúttal hangilag olyan akrobatikákat fog lelejteni, amiket eddig talán még nem is hallottunk tőle, zenei részen pedig egy olyan banda mutatkozik meg, amely mentes mindenféle stagnálástól, noha a teátrális ívüket még az eddigieknél is jobban kimaxolják. Azt persze egyértelmű okokból nem tették hozzá, hogy továbbra is a biztonságizónás Kamelotot fogjuk hallani, amely pontosan arról ismert, hogy nem szeretnek túlzottan a komfortzónájukon kívül alkotni, olykor-olykor beújítanak, de ők továbbra is biztonsági játékosok.

Kb azóta, hogy énekesváltás ment végbe a zenekarban, azon gondolkodom, hogy vajon tudatos döntés volt-e pont Tommy Karevik kiválasztása, akinek orgánuma olykor egy az egyben Roy Khan-t idézi, merthogy néha rendesen frászt kaptam, hogy akkor most mit is hallgatok, meg ki is énekel, meg kb ugyanaz mint a Delain esetében, hogy változás az éppen történt, csak hát a hasonlóság mértékének köszönhetően ez a laikusnak még csak fel sem tűnne. Első körben pont az Eventide, majd a Bloodmoon kapcsán kaptam fel a fejem arra, hogy a két énekes hangszíne mennyire egyforma, majd gyorsan eszembe is jutott, hogy konkrétan a legtöbb dalt szokás szerint elsütötte már korábban a zenekar ilyen-olyan csicsával kiegészítve.

A félig-meddig marchingolós One More Flag In The Ground-ban persze előjön az a jól beharangozott énekesi akrobatika is, hiszen végre valami újat is hallhatunk Tommy sokoldalúságából, az Opus Of The Night (Ghost Requiem) pedig hozza azt a bizonyos teátrális ívet is, de sajnos ez a dal (is) az utóbbi pár lemezen helyet kapott csak más címmel, az azonban nem vitás, hogy Tina Guo csellójátéka egy fokkal magasabb szintre emelte. Ugyancsak az epikusabb darabok táborát erősíti a Melissa Bonny, valamint a Simone Simons közreműködésével felvett New Babylon is, amelynek kórusa első hallásra kicsit a Xandria Reborn című dalát idézi, aztán persze a sokadik hallgatás is ugyanezt eredményezi.

Színpompás perceket hoz a My Pantheon (Forevermore), a maga hullámzó felépítésével. Már amikor az ember azt hinné, hogy ismét egy mezei Kamelot-dallal találjuk szembe magunkat, akkor hirtelen a semmiből, valahol a közepén egy egészen kicsit felpörög a dal, aztán szép lassan visszaereszkedik eredeti állapotába, miközben Tommy igyekszik még egy utolsót mutatványozni vokális bravúrjaival. És már el is érkeztünk a nagy fináléhoz az Ephemera című zárótétel (outro) képében, mely szimfonikus mű így is közel három percet ölel fel.

Sok-sok évvel ezelőtt megtanultam, hogy ha új Kamelot-album kerül beharangozásra, akkor maradjak veszteg és ne próbáljam meg túlgondolni, hogy vajon mivel lephetnek majd meg, merthogy olyannyira képesek elveszni önmaguk ismétlésében, hogy ezt még csak meg sem próbálják titkolni. Az még oké, ha egyszer talán előfordul, hogy két daluk majdhogynem ugyanaz, csak más címmel meg szöveggel, de hogy ez albumról albumra szinte visszatérő jelenség az már vagy az ötlettelenség jele vagy csak szimplán úgy vannak vele, hogy „ha ezzel egyszer arattunk, akkor menni fog mégegyszer és még vagy ezerszer”.

Vannak jó pillanatai lemeznek, hiszen az előzetesként közzétett dalok pont, hogy a csalogató kategóriába sorolhatók, azonban továbbra sem érzek semmiféle késztetést, hogy esetleg a távoli jövőben újra letoljam a teljes korongot max a nagyon meghatározó darabokat tudom elővenni, de ennél többet most sem ért el nálam a zenekar; pedig nagyon bíztam benne, hogy ezúttal tényleg megtörik a jeget. Már a lemez borítója is magára vonzza a tekinteteket, amolyan „tudni akarom mi rejlik mögötte” alapon, csakhogy a végeredmény nem mindenkinél ugyanazt a hatást eredményezi. Félre értés ne essék, még egyáltalán nem kell temetni a zenekart, a helyzet mindössze annyi, hogy ez még nem az igazi áttörés, de kezdetnek viszont nem rossz.

Dallista:

01 Overture (Intro)
02 The Great Divide
03 Eventide
04 One More Flag in the Ground
05 Opus of the Night (Ghost Requiem) feat. Tina Guo
06 Midsummer's Eve feat. Tina Guo
07 Bloodmoon
08 NightSky
09 The Looking Glass
10 New Babylon feat. Melissa Bonny
11 Willow
12 My Pantheon (Forevermore)
13 Ephemera (Outro)

Album: The Awakening

Előadó: Kamelot

Kiadó: Napalm Records

Megjelenés: 2023.03.17.

Értékelés: 7.5/10