Burning Witches – The Dark Tower (2023)

By: Sarok Bettina 2023. aug 26.

Érdekes viszony fűz a Burning Witches munkásságához, mivel általában nem sűrűn kedvelem az ilyesfajta boszorkányköhögős cuccokat, ez a zenekar viszont sikeresen meg tudott nyerni magának, idővel viszont kiderült, hogy azért mégsem minden áron...

Az első két lemezüket sikeresen ledaráltam, aztán Seraina Telli távozásával elveszetettem érdeklődésem a csapat irányában - félreértés ne essék, az ég világon semmi bajom az új felállással, az egész mindössze megszokás kérdése. A Dance With The Devil és a The Witch Of The North című lemezekről mindössze néhány dalt hallgattam meg, és valamiért továbbra sem érzek semmiféle késztetést arra, hogy esetleg újra bepróbálkozzak a lemezekkel, noha az eredményeiket figyelembe véve igencsak szép sikereket zsebeltek be.

Idén májusban jelent meg a csajok vadonatúj alkotása, ami a The Dark Tower címet viseli, és meg kell mondjam az előzetesként megosztott tételek rendesen felcsigáztak, így hát nem is volt kérdés, hogy belevetem magam a korong tartalmába. A zenekar továbbra is a 80-as évekre jellemző hangzással operál, mindezt persze igyekeznek modernebb keretek közé kovácsolni, csakhogy felruházzák a friss és a korszerű jelzőkkel az egyébként kicsit sem újszerű ördögi kört, amiben játszanak. A zenekar ezúttal ismét kiérdemelte a figyelmem, hiszen teljesen magával ragadja az embert az a fajta sötétség, ami átjárja a dalokat, nem beszélve a húsba maró fajsúlyosságról, ami mindig is jelen volt a dalaikban, de most csúcsosodott ki csak igazán.

A lemez egyébként egy lágy hangvételű intróval veszi fel a fonalat; akusztikus gitárral és Laura Guldemond énekesnő finom dúdolászásával. Míg a rituálé szerű "felvezető" visszafogottan indítja a lemezt, addig a rendes dalként felzendülő Unleash The Beast szó szerint ajtóstól ront a házba. Az üst adott, a boszik csatasorban, kezdődhet is a varázslat! Az Unleash The Beast nemcsak a vehemens és egyben markáns riffjeitől durrog vagy ezerrel, hanem Laura tiszteletet parancsoló, erőteljes éneke is rendesen megragadja az embert, hiszen a dolog szó szoros értelmében vadállat módjára tolmácsolja a sorokat.

Még a középtempós Renegade és a World On Fire is villámokat szór magából, olyannyira túlteng bennük az energia. Félidőnél egy balladát is bevágtak a Tomorrow képében, ami minden tekintetben felteszi a pontot az i-re, hiszen bár úgy tartják, hogy egy ballada rendesen beleronthat az összképbe, most ennek pont az ellenkezője történt meg. Hasonlóan mozgalmas perceket hoz az Evil Witch, míg a címadó The Dark Tower egyértelműen a korong legemblematikusabb tétele, a hozzá készült kisfilm pedig egyértelműen a csajok eddigi legfényűzőbb munkája lett. A nóta alaptörténetét egyébként Báthory Erzsébet legendája övezi, magát a címszereplőt pedig Jenny Diehl a Feuerschwanz és a The Dark Side Of The Moon hárfása/táncosa keltette életre, igen meggyőzően.

Valóságos himnuszként szuperál az igen dallamos Heart Of Ice, ami eltéveszthetetlenül az Iron Maiden lábnyomából született, maga a gitárszóló pedig valami pazar. Az Arrow Of Time Dio Holy Diverjét idézi, noha ezzel együtt egy amolyan lejtmenet veszi kezdetét, zárásul ugyanis csupa-csupa középtempós dallamáradat uralkodik, továbbra is fülbemászó szövegekkel.

Furcsa választás, de két klasszikust is feldolgozott a svájci boszisereg, nevezetesen Ozzy Shot In The Darkját, illetve a W.A.S.P. I Wanna Be Somebody című dalát. Függvényében annak, hogy az ember fülében akarva-akaratlanul ott cseng az eredeti, elképesztően könnyű párhuzamot vonni a kettő között, és bár Ozzy slágerét hangszerelésben egészen jól eltalálták a lányok, idézve egy bölcs kijelentést: „Ozzy-t csak Ozzy tud énekelni” - és milyen igaz! Határozottan érvényes ez az utóbbi esetében is, ugyanis az I Wanna Be Somebody pontosan annyira rossz lett (ha nem rosszabb), mint amennyire arra számítani lehetett, szóval én mindenképp maradnék az eredetinél, amiben van élet, lüktetés, és életérzés.

Értek már idén kellemes és kevésbé kellemes meglepetések, viszont tény, hogy a Burning Witches most rendesen megkavart aza állóvizet. Abban semmi meglepőt nem találtam, hogy a dalok javarészt a Maiden és Judas Priest által lefektetett "szabályok" szerint fognak felzendülni, mindezt megfűszerezve a név kötelez-féle boszis rikácsolással, ugyanakkor az sem vitás, hogy a zenekar még sosem szólt ennél jobban! Energiadús munkájuk lemezről lemezre megmutatkozik, de még így is akadnak hiányosságaim, illetve ellenérveim.

Első sorban kitérnék a lemez tartalmára, ami mindösszesen tizenhárom dal, – plusz a két feldolgozás egyes kiadványokon –, és bár ez nem tűnik olyan soknak, mégis az. Egy huzamra szinte lehetetlenség végighallgatni a lemezt, mivel egy idő után rendesen el tud fáradni az ember, de akár fogalmazhatnék úgy is, hogy a hetedik-nyolcadik dal után már a falat lehet kaparni az unalomtól, annyira megérett a korong vége... de közben mégsem. Fogalmam sincs hányszor hasaltam neki a lemeznek, de minden egyes alkalomnál kifulladt az egész már a hatodik szám körül, aztán már csak találomra ráböktem egy olyan dalra, amit még biztosan nem hallottam. Aztán ott van Laura Guldemond markáns, vérre szomjazó orgánuma, ami egyes dalokban még tökéletes is, de Seraina Telli ennél sokkal többet ÉNEKELT, és sokkal kreatívabb megoldásokkal ékesítette a BW-lemezeket. A Tomorrow című dalban persze kiderül, hogy Laura sincs híján a sokszínűségnek és a kellemes hangszíneknek, viszont egynél többször is produkálhatna hasonlót.

Hangszerelésben szinte valóban kifogástalan lemez lett, egy idő után viszont már erőltetetté és ötlettelené válik, különösen úgy, hogy az ének az előző két lemezhez viszonyítva felér egy soha véget nem érő körforgással, ami végül magyarázatot ad arra, hogy miért is nem kívánok megismerkedni a lemezek tartalmával.

Dallista:

1. Rise Of Darkness
2. Unleash The Beast
3. Renegade
4. Evil Witch
5. World On Fire
6. Tomorrow
7. House Of Blood
8. The Dark Tower
9. Heart Of Ice
10. Arrow Of Time
11. Doomed To Die
12. Into The Unknown
13. The Lost Souls