Blackbriar – A Dark Euphony (2023)

By: Sarok Bettina 2023. okt 28.

A holland Blackbriar megalakulása 2012-re vezethető vissza, a zenekar pedig azóta szinte rendszeresen kiszolgálja a hallgatókat valamilyen újdonsággal, noha jól látni, hogy cseppet sem kapkodják el a munkát. A zenekar vagy egy tucat kislemezt boltokba küldött, mindezek mellett három középlemezt, mire eljutottunk oda, hogy egy komplett korongot tarthattunk a kezünkbe.

A zenekar első lemezére egészen 2021-ig kellett várni, és megérte, ugyanis a The Cause of Shipwreck című alkotás kérdés nélkül aratta le a maga babérjait, úgy, hogy közben rendre pozitív kritikákat zsebelt be. Az alternatív/gótikus metált, vagy sokkal inkább rockot játszó zenekar olyannyira egyedi alapokon nyugszik, hogy ehhez hasonlóra rég akadt már példa, napjainkban ugyanis édeskevés olyan eszköz áll az új zenekarok rendelkezésére, ami ilyen-olyan formában nem került még megvalósításra.

A Zora Cock vezette Blackbriar azonban sikeresen vett minden akadályt, ami vélhetően el is kerülte a bandát, így határozottan megvetették lábukat, a múlt hónapban pedig boltokba küldték második lemezüket az A Dark Euphony-t. Szégyen, nem szégyen, de én akkor találkoztam első ízben a csapat nevével, amikor Zora felvette a My Love’s In Germany című dalt a dArtagnannal. Már akkor érdekesnek tartottam az énekesnő cseppet sem hétköznapi orgánumát, ami neves egyszerűséggel felér egy szirénnel.

Nem sokkal később sikeresen beleástam magam a Blackbriar misztikus munkásságába, ami idővel sikeresen lenyűgözött. Kifejezetten tetszik a zenekar felfogása dalok terén, a nóták ugyanis rendre misztikus, hátborzongató alapokon nyugodnak, a szövegek is igen sajátosak, nem túl hétköznapiak, amit megfejelnek Zora különleges énekével, ezzel is tovább fokozva az izgalmakat.

Van a zenekarnak egy csodálatos adottsága, ez pedig a rejtélyesség. Plusz megadatott nekik egy Zora Cock, aki különleges hangszínével egy egészen más világba röpíti a hallgatókat, dalaik pedig egyszerre teremtik meg a hátborzongató és az izgalmas atmoszféráját. Szóban forgó csemegénk az An Unwelcome Guest című tétellel nyit, ami enyhén szólva egy roppant hidegrázós darab. Zora szirénszerű orgánuma, amolyan prioritás alapon dominál, csakúgy mint a története, amit az erőteljes gitárok támogatnak meg. Maga a nóta egyébként egy rémálomra hajazó légkört teremt, témája pedig az alvásparalízis, avagy az alvási bénulás, amiben Zora is szenved immáron gyermekkora óta; nemcsoda tehát, ha minket is nyomasztani kezd egyfajta lidércnyomás, miközben pörög a tétel.

A Far Distant Land egy fokkal súlyosabb darab, folkos és medieval elemekkel tűzdelve, a történet alapját pedig az igencsak népszerű Outlander című Diana Gabaldon-regény szolgáltatta, noha a nagyérdeműnek egészen biztosan a művekből készült sorozat cseng ismerősebben. A Wendigo folklórját tovább népszerűsítő Bloody Footprints In The Snow tulajdonképpen méltó a címéhez, egyszerre izgalmas és vészjósló. A Thumbelina egyike a pörgősebb daloknak, Zora nem túl hétköznapi előadásmódja ezúttal is valami újat mutat, miközben szövege is egy igen érdekes ösvényre invitálja a hallgatókat. Az énekesnő egyébként elmondta, hogy a nótát az egyik fóbiájának tanulmányozása közben szerezte.

Szerencsénkre gyönyörű balladák csempésznek némi fényt a sötétségbe, a Forever And A Day például egy szerelmes történetet mesél el, témáját némiképp a Poldarkból merítve, de ott van még az egy szál zongorával kísért The Evergreen And Weeping Tree is, amelynek lezárását egy pazar gitárszóló aranyozza be. Drámaiságból is kapunk eleget, erre mondjuk a legkiemelkedőbb példa a lemezt záró Crimson Faces, mely dalban a szimfonikus részek is kellőképp előtérbe kerülnek, ezzel is egyfajta misztikussággal felruházva a nótát, amely mindvégig kettős mércével bír; hangulatos, de mégis sötét.

A zenekarnak ezúttal is sikerült összekalapálni olyan dalokat, amelyek feltétel nélkül megragadják a hallgatókat, néhányuk kapcsán azonban olyan érzésem volt, mintha klasszikus tündérmeséket hallanék némi horror beütéssel. Mindazonáltal, a csapatnak sikerült az első lemez nyomán egy igen sajátos hangzást teremtenie, amely határozottan megkülönbözteti őket más bandáktól, amit most is sikeresen kamatoztattak, de meglehetősen új szintre emelve. Annyi biztos, hogy amennyiben egy lángelme arra vetemedik, hogy a távoli jövőben esetleg filmet készítsen a Blackbriar-dalok nyomán, én egészen biztosan jegyet vennék rá, mert az, amit ezek a srácok művelnek, az tényleg valami egészen egyedi és megismételhetetlen.

Dallista:

1. An Unwelcome Guest
2. Far Distant Land
3. Spirit of Forgetfulness
4. Bloody Footprints in the Snow
5. The Evergreen and Weeping Tree
6. Cicada
7. My Soul's Demise
8. We Make Mist
9. Thumbelina
10. Forever and a Day
11. Crimson Faces (Bonus Track)