Még 2018-ban kiderült, miszerint az általunk is bemutatott zenekar elkezdte második lemezének munkálatait, amit Emblas Saga elnevezésen, tavaly decemberben küldtek volna a boltok polcaira. A zenekar egy közleményben tudatta a közönséggel, miszerint az újdonság - bizonyos okok miatt - idén januárban éri el a lemezboltokat, ám mintegy engesztelés gyanánt szép lassan elkezdték lerántani a leplet a kiadványról.
Elsőként, megismerhettük a Njord című szerzeményt, ami egy kisfilm kíséretében debütált, majd ezt követően közzétették a(z) One című tételt is, ami szintén megfilmesített változatban csalogatta magához a hallgatóságot. Nemrégiben újabb kislemezt dobtak piacra, választásuk pedig a Brothers Unite-ra esett, ami elődjeihez hasonlóan hamar közönségkedvenccé nőtte ki magát.
Január 10-én azonban már a teljes album elérhetővé vált, a visszajelzések pedig magukért beszélnek, hiszen a Brothers Of Metal kiscsapata ezúttal is kitett magáért, sőt, mégjobban teljesítenek mint első lemezükön. Nem mondom, hogy tökéletes lemez lett az Emblas Saga, hiszen akad egy-két dal, ami nem nyert meg 100%-san, de a többség valami hihetetlen. De csak induljunk szép sorjában...
Az egész album konkrétan egy narrációval, avagy intróval veszi fel a fonalat a Brood of the Trickster képében, majd beindul a pörgés a Powersnake-nek köszönhetően. Konkrétan már ennél a dalnál megmutatkozik, hogy a formáció kicsit sem számít kispályásnak, ahogyan az is simán megállapítható, hogy akár elég lenne nekik Ylva Eriksson énekesnő is, mint énekes, hiszen hatalmas hangja van, a srácok pedig néha zavaró tényezői a nótáknak - függetlenül attól, hogy Joakim Lindbäck Erikssonnal alkalom adtán tökéletesn kiegészítik egymást.
Ezt követően robban be a Hel, ami szintén magáért beszél, hiszen igen fülbemászó szerzemény, és bár eljátszottam a gondolattal, hogy miként is lett felépítve, annál sokkal jobb eredményt kaptam, mint amire számítottam, - bár a végén az a dúdolósdi megoldás nagyon nem tetszik. Miután a laza hajóutazós Hel a végéhez ér, át is veszi az uralmat az őt követő Chain Breaker, ami természetesen az északi erőt is visszahozza a légtérbe, a benne szereplő Skoll and Hati pedig azonnal előhozza az Amon Amarth új lemezét is, amin szintén szerepel e két alakról egy néhány perces történet...
Magam sem értem miért, de a soron következő Kaunaz Dagazzal valamiért nem sikerült békét kötnöm, így nyilván nem is marad majd meg bennem, a Theft of the Hammer és a Weaver of Fate pedig szintén hasonló sorsra került, zeneileg ugyan rendben vannak, csak egyszerűen az ember nem érezi azt, hogy meg kell őket hallgatnia mégegyszer.
A nyolcadikként felcsndülő Njordot már jól ismerjük, így nem is kérdés, hogy sokadik hallgatás után is ugyanolyan fantasztikus. Végül lassan, de biztosan befut az album névadója, ami nagyon érdekesen lett felépítve; igazából vegyes érzelmeim vannak ezzel a dallal kapcsolatban, ugyanis amellett, hogy kedvelem, egy picit unalmasnak találom; konkrétan alig várom, hogy vége legyen, tehát ezt sem fogom mégegyszer meghallgatni; vagy talán mégis, hiszen Ylva ismét kiereszti picit erőteljesebb hangszálait, amit akár többször is megléphetne, hiszen nagyon jól áll neki, a nótáknak meg pláne.
Az Emblas Saga után, befutnak a már korábban is bemutatott tételek, a Brothers Unite, valamint a(z) One képében. Előbbi újfent visszaránt a viking-féle buliba, - különösen a svédül íródott kórus; utóbbi viszont már elsőre sem vált a kedvencemmé, de ezúttal sem tudott meggyőzni, - pedig meg kell hagyni van egy bizonyos varázsa. Úgy gondolom, hogy a lemez első felében bemutatott pörgős számok mellett ezek a lassúbb hangvételű tételek nagyon nem illenek a képbe, bár fent tartom azon álláspontom, melyszerint minden metálalbumon lennie kell egy jól irányzott balladának (de az tényleg jó legyen ám!).
Hála a Ride of the Valkyriesnek visszatér a remény, miszerint az utolsó két dal továbbviszi azt az energiát, ami az elején a pofánkba csapódik, és igen...megtörténik. A befejezésül szolgáló To the Skies and Beyond is úgy tökéletes ahogy van. Összegezve az egészet, azt kell mondjam, hogy a svédek ezúttal tényleg beleadtak mindent, amit csak lehetett, ugyanis sokkal kiforrtabbak az első lemezükhöz képest (Prophecy of Ragnarök - 2017).
Részemről az Emblas Saga tökéletes indítása a 2020-as évnek, ami az idén megjelenő lemezeket illeti, márcsak azért is, mert Ylva Eriksson bizony nem fél szabadjára engedni hangszálait, és amikor megteszi, néha egészen olyan, mintha Floor Jansent hallanám énekelni, aki igazán tanulhatna svéd kolléganőjétől, ezért tessék szépen az albumon is nagyot alkotni, nemcsak a színpadon szenvedni!
8/10
