Krilloan – Return Of The Heralds (2024)

By: Sarok Bettina 2024. okt 02.

Két évnek ezelőtt jelent meg a Krilloan első lemeze, jól emlékszem, milyen izgatottan böngésztem a kiadó által leküldött promóanyagokat, hiszen nem egy zenekart sikerült a szívembe zárnom azáltal, hogy full ismeretlenül csöppentem bele a munkásságukba. Többször is átrágtam magam az Emperor Rising című lemezen, de sosem sikerült igazán megbarátkoznom vele.

Az egész lemez olyan hatást keltett, mintha egy bétaverziós Blind Guardian-t hallgatnék, mely zenekar egyébként óriási kedvencem, amióta az eszemet tudom. Nem könnyű tehát elvonatkoztatni attól, hogy adott egy zenekar, amivel szemrebbenés nélkül képes vagyok túladagolni magam, míg ott egy másik, amely igyekszik ezekben a holdjáró lábnyomokban utat találni magának, de valamiért mégsem akar összeállni a képlet.

Amikor a nyáron ismét beleütköztem a Krilloan nevébe, evidens volt, hogy ismét teszek egy próbát a zenekarral, mind a debütáló, mind az új lemezükkel, ugyanis rendkívül kíváncsivá tett a gondolat, hogy vajon tud-e olyasmit az új lemezük, amit az első nem.

Már az első hang lecsapódásakor egyértelművé vált számomra, hogy a kettes számú lemez valamivel önazonosabb, mint elődje, ráadásul kidolgozottabb is. A dallamcentrikusság továbbra is alapelv, a himnuszos szólamok viszont kevesebb mértékben vannak jelen, viszont igen hatásosak. A lassan kibontakozó, taktusok kavalkádjával játszó Blood & Fire (Born On A Battlefield) robusztus riffjei adnak csak igazán tanúbizonyságot arra, hogy ez a banda bizony nem az a Krilloan, amely két évnek ezelőtt kiadta az Empire Rising című lemezt.

Bevallom, nem az volt életem legkedvesebb hallgatni valója, most azonban bebizonyították, hogy képesek emblematikus témákat írni, még akkor is, ha a Blind Guardian szelleme szüntelenül ott lebeg az auráik felett. A Hammer Of Wrath könnyedén ringbe szállhat bármelyik HammerFall-slágerrel - természetesen a honfiársak aranykorára fókuszálva -, a címadó Return Of The Heralds pedig a Kiske-érás Helloween-be is simán beférne.

A The Kingkillers Tale című ballada sem fullasztja unalomba a hallgatót, az akusztikus gitár és hegedű kettősével andalító tétel a lemez egyik legkülönlegesebb megállója, a We Burn azonban hamar visszarántja a lemez veretes hangzását, noha a kezdő, mindössze leheletnyi időt kapó dobszóló is egészen ismerősen hat.

A zenekar első lemezével nagyon nem voltam kibékülve, kicsit sok volt benne a Blind Guardian-hatás, amin cseppet sem segített a Manowar-stílusú, kliséhalmazzal átitatott borítójuk, ezért anno passzoltam is a kritikát, és inkább megvártam, hátha a következő alkalom valamivel jobb lesz. Nos, a folytatás fényévekkel túlszárnyalja az elődöt, ami viszont borzasztóan piszkálja a fülemet az az énekes fejhangja, amely ez esetben pont egy olyan orgánumot üt meg, amit jobb szeretnék nem hallani, nálam ez el is vitte itt-ott néhány nóta hangzását.

Minden esetre a zenekar most is szépen bevásárolt a heavy/power metal old-school részlegéről, a begyűjtött alapanyagokból pedig sikerült kifőzniük egy olyan lemezt, amely ugyan megállja a helyét a manapság tucatjával érkező modern metálos anyagok mellett, azonban kétségtelen, hogy még bő 10-20 év múlva sem lehet majd egy lapon említeni a legnagyobb klasszikusokkal.

Dallista:

1. Atlantean Sword
2. Kings Of The Iron Hill (featuring Battle Born's Jack Reynolds & Tom O´Dell)
3. Blood & Fire (Born On A Battlefield)
4. Hammer Of Wrath
5. Avenging Son
6. The Oathpact
7. Return Of The Heralds (featuring Evermore's Johan Haraldsson & Johan Karlsson)
8. The Kingkillers Tale (featuring Magnus Holmström)
9. We Burn
10. Beyond The Gates