Mindössze néhány hónapja szereztünk tudomást arról, hogy készülőben van a Celtian vadonatúj albuma. Nem sokkal később teljes egészében lerándult a lepel az újdonságról, hiszen a borító után nyilvánosságra hozták a dallistát is, ami tizenkét dalból tevődik össze.
A zenekar mindössze két dalt osztott meg előzetesként, melyek rendre sikeresek lettek, de a komolyabb tételeket bőven a lemez megjelenésére tartogatták, ami abban a pillanatban elérhetővé vált, hogy az óra éjfélt ütött.
Mondani sem kell, hogy azon nyomban ráugrottam a lemezre és nem tágítottam addig, amig az utolsó hang le nem csengett. Intróként a La Obertura del Bosque üdvözli a hallgatót, akinek több minden elkezd mozogni a saját gondolatmenetében, mintegy felkészülve, vagy legalábbis megpróbálni felkészülni arra, mi várja majd a folytatásban. Erről a bevezetőről a Gyűrűk ura, meg aztán két Disney mese jutott eszembe, szóval itt már nagyon eluralkodott rajtam az izgalom.
A Nueva Era azonban olyan szinten robban az arcába az embernek, hogy el sem hiszi, hogy ugyanazt a zenekart hallja, mint az En Tierra de Hadas felvételén – pedig az sem rossz lemez, sőt. A nóta elejéről egyébként nekem egyből a Xandria Call Of Destinyje ugrott be, aztán meg egy Mägo de Oz-tétel... A Hiedra megtartja a dallamosabb tempót, amitől rendesen leesett az állam – nem ezt szoktam meg a Celtiantól.
Az El Hijo de Ayer már tett egy kísérletet előzetesként, és akinek esetleg nem jött be, az most kedvet kaphatott ahhoz, hogy közelebbi barátságot ápoljon a dallal, amit fel is vált a korong névadója. A Sendas de Leyenda tovább viszi az album hangulatát, ami eddig meglepően tökéletes. A Magia de Luna volt az első dal, amit megismerhettünk, panaszra pedig semmi ok, hiszen bár egy lassabb hangvételű tételről beszélünk, hatása mégis annál nagyobb.
A Lágrimas de Cera azonnal két Nightwish-dalt juttatott eszembe, ráadásul mindkét dal az Oceanborn-on helyezkedik el; az egyik a Sacrament Of Wilderness, a másik pedig a Passion And The Opera. Hasonlóság ide-oda, azért szerencsére ennél több köze nincs a két dalhoz, ezt egyébként azonnal le is lehet csekkolni, hiszen érkezett hozzá egy dalszöveges kisfilm.
A Dama Naturával továbbra is a hangulatos, dallamos, pattogósabb fonalat veszik fel és az a legjobb az egészben, hogy eddig a pontig még csak belekötni sem tudtam az albumba, nem volt bennem az a „ezt talán máshogy kellett volna”, „ez lehet volna kicsit más...”, stb. Az Al Otro Lado del Camino egy duett Isra Ramos részvételével, az eddig nyújtott színvonal pedig töretlenül helyt áll a korong hátralevő részében is. A Siempre Seré Tu Estrella (Canción de Cuna) és az Eala is végig tartja magát, majd az El Espejo de la Naturaleza tisztességesen búcsút int a hallgatónak.
Összegzés: Nem pont erre számítottam, de reménykedtem benne, hogy sikerül majd a zúzósabb ösvényen kikötni. Azért az meg kell hagyni, hogy Xana Lavey nem egy tipikus metálhang, de azért idővel meg lehet szokni, hiszen maximálisan odateszi magát + elég szerethető hangja van. A lemez tartalma teljesen ki lett maxolva, és ami a legjobb az egészben az, hogy egyáltalán nem unalmas! Az előző albumuk bennem vegyes gondolatokat fogalmazott meg, volt olyan dal, ami eget rengető profizmusról vallott, aztán akad az a néhány, amit le kellett volna hagyni. A Sendas de Leyenda kapcsán most teljesen más a végeredmény, mindegyik dal magasan a legjobb alkotása a csapatnak, és mivel több terültből építkeznek, ennek most látszata is akadt rendesen.
8.5/10
