Therion – Leviathan II (2022)

By: Sarok Bettina 2022. nov 04.

Október végén csusszant a lemezboltok polcaira a Therion újdonsága, avagy a Leviathan-trilógia második felvonása. A tavaly januárban megjelent Leviathan újra felvillanyozta a banda rajongóit, akik az eémúlt években gyakorlatilag elvesztették a fonalat a formáció munkásságát illetően, ugyanis a 2004-es Lemuria és a Sirius B lemezek után valahogy elégedetlenek voltak a Therion kínálatával.

Van is benne némi igazság, hiszen a fent említett két lemez nemcsak úttörőnek számít, de már-már örökzöldnek tekinthetők. A srácok ekkor még teljes mértékben izgalmas utazásokat nyújtottak a hallgatóknak, élmény volt a lemezek közt búvárkodni, aztán a soron következő lemezekből valahogy kiveszett a fantázia, kiürült az ötlettár, kialudt a tűz, amitől izzón kínálnák magukat a nóták. Tegye fel a kezét, aki kb. a Sitra Ahra óta több új nótát hallgatott a csapattól, mint klasszikust! Senki? Gondoltuk! A banda helyzetén az sem segített sokat, amikor 2018-ban egy közel ötvendalos nagylemezt küldött boltokba, ami azon kívül, hogy három albumra való nótával lett megpakolva, semmi izgalmasat nem hozott a konyhára – lehet, hogy ez szörnyen hangzik, de sajnos nincs mit szépíteni.

Tavaly azonban végre megtörtént a csoda, végre valahára megtört a jég, és kezünkbe vehettük a Leviathan című lemezt, ami által újra fény ragyogta be az Univerzumot, ugyanis a Therion ismételten slágergyárrá vált, és csontig hatoló alázattal kimatekozott egy olyan albumot, ami hosszú idő után először ragasztja magához a hallgatókat. Sokak kedvét visszahozták ezáltal, mintegy sugallva, hogy még nem sikerült kigyomlálni belőlük azt, amiért oly sokan kedvelik őket. Na egy ilyen lemezt vár el a nagyérdemű egy olyan bandától, ami a szimfonikus metál atyjaként van számon tartva! Tekintve, hogy trilógiával készülnek, felmerül a kérdés, hogy a folytatás lesz-e olyan meghatározó mint a kezdőrúgás, ami tulajdonképpen ezek után alapkövetelmény lenne.

Nekem a Therion úgy alapból egy olyan banda volt, aminek a lemezeiről csupán néhány nóta ragadta meg az érdeklődésem, aztán a Lemuria meg a Sirius B teljesen levett a lábamról. Hasonló hatást gyakorolt rám a Leviathan, aminek minden egyes másodperce magával ragadó. Pontosan ezért vártam izgatottan a második felvonást, ami bár hagyott bennem tüskéket, azért még sem mondhatom rá, hogy felejtős.

Ildomos fejben tartani, hogy a banda egyáltalán nem hulladékból dolgozott, nem lapátolták egy rakásra azokat a dalokat, amikkel egyébként nem is dolgoztak volna, csakhogy kijöjjön az a bizonyos három album, mindössze apró változtatásokat véstek a képletbe, ügyelve arra, hogy a tipikus therionos jellegzetességek továbbra is magas színvonalon megmaradjanak. Érdekes, hogyan változik a világ, volt idő, amikor a Nightwish, az After Forever és mondjuk még az Epica is a Therionból táplálkozott, a Therion ugyanis amolyan vezérfény volt a szimfonikus metál palettáján, mostanra viszont már ott tartunk, hogy a Theriont hasonlítjuk a Nightwish zenéjéhez, erre pedig tökéletes táptalajt szolgáltat a Litany Of The Fallen.

Az új lemezen egyértelműen a kórusokra fektették a hangsúlyt, alig hallani bárkit is szólóban felszólalni, és hát minél többször hallgatom a lemezt, annál inkább erősödik bennem a tény, hogy ez bizony így szuper jól működik, nincs zűrzavar, néhol pedig akad egy kis minőségi filmzene is! Különleges pillanatokat hoz a Lunar Coloured Fields, amiben Lori Lewis és Taida Nazraić kettőse emelkedik felül a kóruson, nem kis bizsergéssel. Fogalmam sincs, hogy csinálják, de valahogy mindig a fura nevű dalaik sikerülnek a legmeghatározóbb alkotásokká, esetünkben most a Marijin Min Nar és a Pazuzu idézik elő a Therion szellemét, tipikusan olyan dalok ezek, melyek emlékeztet arra, hogy pontosan ezek azok a momentumok amik miatt imádjuk őket.

A banda érezhetően beszorult egy adott sémába, aztán megpróbált valamit kiboncolni belőle, ha már a legslágeresebb dalaikat a tavalyi nagylemezen szép sorjában eldurrogtatták. A Leviathan II készítésekor sem voltak azonban lusták, hiszen a dalok többsége az 1998-as Vovin lemez hangulatát idézik, ami ugyebár klasszikus révén tömve van olyan nótákkal, melyek nélkül mégcsak turnéra sem indulnak. Christofer Johnsson vélhetően idejét látta annak, hogy jómaga is leporolja a legsikeresebb alkotásait, mintegy ihletet merítve abból, hogyan ültethetné bele a lemez meghatározó aspektusait a mai hangzásba, ezzel megalkotva egy korszerű mégis ikonikus művet.

A Leviathan volt a slágerek melegágya, a Leviathan II pedig a művészi szabadság végtelen tengerében fürdőzik, hát most már tényleg égetővé vált a kérdés, hogy akkor a végkifejlet vajon milyen lesz? Tény, hogy a banda most is lőtt pár kapufát, ráadásul Malvestiti kisasszony továbbra sem lett a kedvencem, sőt, egyenesen agyvérzést kapok a túlzásba vitt vibrátóitól, ezzel pedig olyan daloktól fosztja meg a kicsit érzékenyebb fülű hallgatókat, melyek egyébként tökre szerethetők lennének. Mindezek ellenére van bennem egy pozitív előérzet a folytatás, vagyis inkább a befejezés kapcsán, éppen ezért az értékelésem is ebből a pozitív előérzetből táplálkozik.

Dallista:

1. Aeon Of Maat

2. Litany Of The Fallen

3. Alchemy Of The Soul

4. Lunar Coloured Fields

5. Lucifuge Rofocale

6. Marijin Min Nar

7. Hades And Elysium

8. Midnight Star

9. Cavern Cold As Ice

10. Codex Gigas

11. Pazuzu