Hivatalosan is lezárult egy korszak, véget ért egy trilógia. Még 2021-ben huzakodott elő a hírrel a Therion, miszerint dalszerzés terén olyannyira produktívak voltak, hogy egy lemez helyett rögtön hármat sikerült tető alá pakolniuk. A zenekar igencsak bizakodó a kiadványok kapcsán, amelyek saját belátásuk szerint még a legnagyobb klasszikusokon is kifognak, különösen, ha a három lemez legjobb dalaiból készülne egy best of.
Három lemez, egy azon cím alatt, eltérő aspektusok, különböző motiváció – csak néhány dolog, amivel körül lehet írni a lemezeket úgy, hogy ne lőjük le a poént, de azért nyújtsunk némi támpontot, hogy azért a címtől függetlenül nem egyforma lemezekről beszélünk. A Leviathan első felvonása a slágereknek adott leginkább terepet, megalkotva ezzel egy olyan hanghordozót, amelyhez bármikor szívesen visszatér az ember. Ezzel szemben a második felvonás már egy cseppet megosztóbb lett, noha nem vitás, hogy a Leviathan II esetében is egy jól sikerült alkotásról beszélhetünk.
A Leviathan III mondhatni a két lemez csúcspontjaiból építkezik, amihez hozzájárultak a rajongói kívánságok is. De vajon sikerült a rajongók kedvére tenni? A lemez két bombaerős dallal nyit a Ninkigal és a Ruler Of Tamag képében, amely már önmagában is bizalomteljes pillanatokat okoz, és nem véletlenül. Lori Lewis természetesen ezúttal is visszatért a színre, s az, hogy ismét több szerephez jutott, az maga a paradicsom. Az énekesnő egyedi szopránja kivételes elegyet alkot a hörgéssel, miközben a nóta is egy igazán dallamos darabra sikeredett.
A Ruler Of Tamag évtizedek óta a legjobb sláger, amit a Therion valaha is készített! A szimfonikus részek még sosem szóltak ilyen kiválóan, egyúttal méltó módon kaptunk emlékeztetőt arra, hogy annak idejét miért is szerettük meg a zenekar műveit. Kiemelendő, hogy minden egyes dal igencsak komplex. Az Un Unsung Lament például a 80-as évekre jellemző, stadionrock-hatással nyit, majd áttér egyfajta Disney-hangulatra, amiből végül a klasszikus ének és a szimfonikus betétek elegye rajzol ki egy egészen színpadias művet.
Sajnos azért ezen a lemezen is helyet kaptak olyan dalok, amelyekkel nemigen lehet bármit is kezdeni, egyszerűen nem képesek megfogni az embert; ezek egyike pont a lemezt záró Twilight Of The Gods, ami engem sem elsőre, sem pedig sokadik alkalommal sem volt képes megragadni, hiába dominálnak húzónevek a dalban, valahogy mégsem az igazi.
Szerencsére érdekes megoldásokban sem szűkölködik a lemez, hiszen ott van például a Duende című dal, amelynek különlegességét nemcsak a spanyol sorok adják, hanem Rosalía Sairem flamenco-stílusu éneke, plusz az ehhez simuló zenei aláfestő; miközben Thomas Vikström belépésével érdekes fordulatot vesz a szerzemény. Az előző lemez értékelése során elhintettem, hogy a zenekar történelmében folyton a fura című nóták sikerednek a legfogósabbakra, ami egészen elképesztő. Ezúttal is hasonló észrevételem támadt, hiszen nemcsak a Duende és Ruler Of Tamag lett igencsak meghatározó, hanem ott van még az Ayahuasca is, ami szintén egy összetettebb tétel, tele fantasztikus megoldásokkal.
Ha most nagyon hirtelen össze kellene állítanom egy best of-lemezt a három Leviathan-korong dalaiból, akkor egyértelmű, hogy az első és a harmadik album dalai lennének tumultusban, a Leviathan II sajnos olyannyira nem alkotott maradandót, hogy a dallistáról csupán egyetlen dalt tudok felidézni, ami persze nem túl kecsegtető. A Leviathan-trilógiát leginkább egy fordulatokkal teli esszéhez tudnám hasonlítani; hibátlan volt a bevezetés, a tárgyalás kicsit gyengébbre sikeredett, a befejezés azonban ismét a csúcsra ér, és méltó módon zárja le az egész történetet.
Dallista:
1. Ninkigal
2. Ruler Of Tamag
3. An Unsung Lament
4. Maleficium
5. Ayahuasca
6. Baccanale
7. Midsommarblot
8. What Was Lost Shall Be Lost No More
9. Duende
10. Nummo
11. Twilight Of The Gods
Album: Leviathan III
Előadó: Therion
Kiadó: Napalm Records
Megjelenés: 2023.12.15.
Értékelés: 8.5/10
