Tarja – Best Of Tarja: Living The Dream (2022)

By: Sarok Bettina 2022. dec 02.

Újabb, jelentős mérföldkőhöz érkezett Tarja szólókarrierje, ami abban a pillanatban bontakozott ki, amikor távozni kényszerült az általa is alapított Nightwish-ből. A fanok ekkor több csoportba osztódtak, majd az énekesnő kapott is jó pár kéretlen kommentet, melyek szerint a zenéje egyáltalán nem hasonlít a Nightwish-re.

Na most kezdjük rögtön azzal, hogy a Nightwish-ben ő énekelt, Tuomas Holopainen pedig alkotott, Tarja munkásságát nézve pedig valamilyen szinten egyértelműnek kellene lennie annak, hogy most már nemcsak énekel, hanem alkot is: dalokat, szövegeket, meg úgy aránylag mindent (is). Másrészt, miért kellene egy önálló előadónak egy olyan sémát követnie, ami valamikor természetes volt, mára viszont kialakult a saját identitása a zenén belül? Tarja már a kezdetektől fogva arra gyúrt, hogy megalkossa a saját útját, ami mentes mindenféle elvárástól, vagy határtól; valami olyasmit akart csinálni, ami ő, amiben otthon érzi magát, valamit, ami képes kifejezni mindazt, ami önálló művészként jellemezni tudja.

Köztudott, hogy az énekesnő gyökerei a klasszikus zenéből erednek, a metál csak később lett része az életének, de ugyanolyan fontossággal bír, mint a klasszikus forma. Nem is olyan véletlen, hogy e két terület kéz a kézben fémjelzi a finn énekesnő teljes munkásságát, amit olykor más-más kiegészítőkkel is előszeretettel fűszerez. 15 év nem kevés idő, ez alatt pedig megannyi nóta nőtte ki magát klasszikussá, a mostani Best Of lemez pedig tökéletesen megvilágítja, hogyan fejlődött az évek során Tarja Turunen a művész, aki sosem ismert lehetetlent.

Feltételezhető, hogy könnyű feladat egy olyan lemezről írni, aminek minden egyes darabját ismerjük, hiszen évek óta táboroznak már a kedvencek között, ez azonban koránt sincs így, mivel rendre felmerül a „miért pont ez, miért nem inkább ez?” monológ, noha senki sem kérdezte, hogy nekünk épp mi tetszik vagy mi nem. Tarja dalainak egyenesen lelke van, mindegyiknek van egy sajátos potenciálja, és ezt leginkább akkor véltem felfedezni, amikor rendszeresebben kezdtem nosztalgiázni a lemezeivel. Rájöttem miért ráz a hideg egy Falling Awake során, mitől imádom annyira a Victim Of Ritualt, és úgy alapvetően mi az oka annak, hogy azonosulni tudok az összes létező dalával.

Persze, tudom, most jön az, hogy az elvakult Tarja-fan kritikát ír, meg stb, de csak úgy szólók, hogy azért nekem se tetszik épp minden, de azért elismerően nyílok meg arról, amivel épp egyet értek. Ha mondjuk nekem kellett volna összeállítani egy ilyen válogatást, nem kizárt, hogy részben egyeznének a dalok a Tarja-féle összeállítással, noha a személyes kedvenceim töredékei nem kaptak helyet ezen a kiadványon.

A lemezt nyitó Eye Of The Storm talán a valaha megjelent legnagyobb kedvencem lett Tarjától, függetlenül attól, hogy alig egy hónapja jelent meg, noha megtudhattuk, hogy már 2012-ben megszületett. Tarja elmondása szerint több tényező is közrejátszott a dal elkészülésében, kezdve azzal, hogy 2012 nyarán édesanya lett, majd a Finnországhoz és az Argentínához kötődő kapocs, ami amolyan útkeresésnek tudható be. Pontosan ez a folytonos útkeresés adja meg számomra a pluszt, amikor egy Tarja-féle újdonság kerül napvilágra, mert bár ő pontosan tudja mit szeretne kihozni magából, még mindig képes kísérletezni bizonyos dolgokkal, amivel elkerüli az önismétlést, és ezáltal egy teljesen új, még ismeretlen oldalát láthatja meg a világ.

A másik fő motívum, ami nekem csak hab a tortán, az a műfajok keveredése. Az Eye Of The Storm egy tangóféle nyitánnyal kezd, majd amikor az arcunkba robban a dal, az valami felemelő érzés. Mindig is csodálattal figyeltem Tarja orgánumát, hiszen lírai énekes létére rengetegszer mellőzte énekéből a túlzott operás íveket, amik sokszor rendesen beletudnak randítani az egyébként tökéletes tételekbe. Sosem ad magából többet, csak annyit, amennyit a dal éppen megkíván.

Az Eye Of The Stormot követően időrendi sorrendben köszönthetjük a dalokat, kezdve az énekesnő sokat mondó klasszikusával, az I Walk Alone képében. Szerintem már nincs olyan mondat, amit ne sütöttünk volna el a nóta kapcsán az elmúlt 15 évben, egy valamit azonban sosem lehet elégszer hangsúlyozni: mestermű! A Die Alive is egy jól bevált klasszikus, aminek most egy alternatív változatát hallhatjuk. Merőben más változat mint a lemezen, és be kell vallanom nekem sokkal jobban ebben a formában. Így gondolkodott Tarja is, aki igyekezett néhány dal kevésbé ismert formáját felpakolni a lemezre, ezzel elérve azt, hogy még se legyen egy mezei válogatásalbum, hanem valamilyen formában egy átlagon felüli dalcsokor legyen, ha már jubileumról beszélünk.

A My Winter Storm soraiban mindössze elvétve találhatunk vadabb dalokat, ami a maga egyszerűségében még rendben is van, az Enough azonban minden kétséget kizáróan kárpótolni tudta a keményebb tételekre éhező fanokat. Piszkosul őszinte szöveg, nyers aláfestéssel. Kell ennél több? Át is térünk gyorsan az énekesnő második nagylemezének felhozatalára, kezdve az általam már elsütött Falling Awake-kel, mely dalnak ezúttal is egy más formáját köszönthetjük. Az elmúlt időszakban rendre visszatértem a dalhoz, noha már a megjelenése óta az egyik nagy kedvencem a What Lies Beneath című lemezről.

Még szerencse, hogy a művésznő olyan dalt is adott a világnak, mint az Until My Last Breath, ami számomra felér egy útmutatással. Persze, hogy lehet metaforikus értelmezése, de Tarja mindig azt mondja, hogy bár megvannak a dalai miértjei, ő mégis a hallgatóra hagyatkozik, aki saját belátása szerint dönti el, hogy mit is jelent számára az adott nóta. Az Until My Last Breath nekem a kitartást szimbolizálja, a harcot az álmaimért, és azt, hogy én sem ismerhetek lehetetlent. Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy pontosan olyan vagyok mint Tarja: a legkilátástalanabb helyzetben is elérem, amit akarok, és harcolok azért, hogy elérhessem. Nos ez a „drága” valaki ha valami véletlen folytán esetleg olvasná az elhangzottakat, és felismerné magát, akkor érezze magát megtisztelve. :D

Az I Feel Immortal hosszú ideig volt a legjobb barátom életem legborzalmasabb időszakában, és azt kell mondjam, hogy az ilyesfajta dalok tényleg képes kihúzni a szarból azt, aki eléggé értékeli őket. Olykor a szomorúnak lefestett dalok adják a legtöbb erőt, hiszen mindenben akad egy bizonyos fokú pozitív sugallat. Mivel a válogatáslemez eleve azt hivatott bemutatni, hogy miként fejlődött hat stúdiólemez alatt az énekesnő, gyorsan mehetünk is tovább a Colours In The Dark tételeire, melyek közül a Victim Of Ritual egyértelműen bombasláger. Imádom, hogy felfedezhető benne Ravel Bolerója, ezzel is kifejezve, hogy Tarja tényleg képes letaposni a határokat, mert az ő zenéjében nincsenek is korlátok.

Vannak dalok, amik csak később nyernek nagyobb teret az életben, sőt, jelentést is csak egy bizonyos ok után tudunk kapcsolni hozzájuk. Ilyen nóta számomra a 500 Letters, amit eleinte imádtam, mert jó, aztán elkezdtem hozzá ezt-azt kapcsolni, de még mindig azért szeretem, mert egy mesterműnek tartom. Hasonló cipőben jár az Innocence, ami dal- és klip formában is komoly témát boncolgat, csak úgy mint a Diva, ami szerintem az egyik legpimaszabb dala lett Tarjának, és éppen ezért bombajó.

Szerencsére az énekesnő folyton nyitott az újításokra, ezek egyike az extrémebb vonal megjelenése a dalában, amire leginkább az Alissa White-Gluzzal felvett Demons In You által figyelhetünk fel, majd ott a Björn Striddel felvett Dead Promises, ami élete műve lett a Nightwish-t hírnévre vezető pacsirtának.

Ott van még a Tears In Rain, amit szerintem most már a rádiók is simán játszhatnának, mert nagyon megéri! Csak a közelmúltban derült fény arra, hogy a nóta óriási jelentőséggel bír, és bár azt tudjuk, hogy nem egy szakítós sztoriról van szó, a dal valódi hátteréről mindössze nemrégiben hullott le a lepel. Történt ugyanis, a Singing In My Blood című önéletrajzi könyvében Tarja bevallotta, hogy 2018-ban agyvérzése volt, ami akár balul is elsülhetett volna, de szerencsére nem így lett. Az ember először talán nem is gondolná, hogy ilyen és hasonló jelenetet képzeljen el a dal történetforrásaként, aztán mégis szöget üt a fejünkben, hogy az élet voltaképp tényleg olyan mint a dominó, ha akár csak egyetlen darab is eldől, az magával ránt mindent...a semmibe. A dal során nemcsak abban lehetünk biztosak, hogy ezek után természetes, hogy a hősnőnk új történetet ír magának, hanem abban is, hogy mi magunk is rászánjuk a drága időt arra, hogy új történetekkel töltsük fel az életet, ami rövid, és csak egyszer élünk.

Előadó: Tarja

Album: Best Of Tarja: Living The Dream

Kategória: Válogatásalbum

Megjelenés: 2022.12.02

Dallista:

CD1: