Against Myself – Tides Of Insanity (2023)

By: Sarok Bettina 2023. máj 01.

Április 21-én jelent meg a spanyol Against Myself vadonatúj, sorban negyedik nagylemeze, ami ugyanakkor az első közös alkotás lett a zenekar új énekesnőjével, Elizabeth Amoedóval a fedélzeten. A formáció több felvezetőt is megosztott a lemez népszerűsítése gyanánt, a teljes dallista pedig mindösszesen kilenc nótát tár a hallgatóság elé.

A zenekar rajongótábora eddig sem volt szűkös, ám nem vitás, hogy azóta sokkal nagyobb érdeklődés övezi őket, amióta Elizabeth tavaly több fellépésen is Patricia Tapiát helyettesítette a Mägo de Oz-ban. Tekintve, hogy a zenekar a szimfonikus-metal jegyében alkot szinte adja magát a válasz, mely szerint semmi újra nem számíthatunk, hiszen a Nightwish és társai már minden létezőt eldurrogtattak korábban, amit csak lehetett, így aligha maradt volna olyan gyöngyszeme a műfajnak, amiből ki lehetne sajtolni bármi érdemlegeset.

Próbálkozni persze mindig lehet, a spanyolok pedig mindent meg is tesznek annak érdekében, hogy élvezetes, hullámzó, nem mellesleg ízléses pillanatok egyvelege tömörüljön a lemezre kiszabott 53 percbe. Rendes dalként az utolsó felvezetőként megjelent Providence fogadja a hallgatót, és már az első hangnál pörögnek a nevek, hogy mely csapatok zenéjét vélhetjük felfedezni a nótában, de ha már a hasonlóságoknál tartunk, akkor az is elmondható, hogy Elizabeth is számos énekesnőt megelevenít hangjával, ami szüntelenül sokszínű és erőteljes, ezt pedig a Beyond The Deep című dalban mutatja meg elsőként. Tekintve, hogy a The Gathering jóvoltából intróval kezdődik a dal, szinte feleslegesnek tartom, hogy két dal után máris bevágják a The Fateful Illusion című instrumentális akármit, amivel konkrétan össze-vissza kutyulják a lemez menetét, tanácsosabb lett volna két dallal odébb dobni, ha már mindenáron fel akarták tenni a lemezre.

A The Tempest egyértelműen a korong legdallamosabb darabja, Elizabeth többet játszik a szoprán hangtípusával, olyannyira, hogy a refrénben (amely egyébként a legjobb refrén mind közül) egyenesen a Dianne van Giersbergen-féle Xandriát idézi meg. Miután ismét beleéltük magunkat a lemezbe, újabb csorbát üt a lelkesedésen a Huntress Of Assyria, ami ugyancsak egy instrumentális tétel, és szinte teljesen felesleges. Itt fordul meg az emberben az, hogy akkor itt az ideje elejétől hallgatni a lemezt, ám most csakis azokat a dalokat érdemes elővenni, ami szöveget és azon belül éneket is hordoznak magukban, hiszen a lemez felénél felfigyelhetünk a tényre, miszerint sokkal több az instrumentális dal, mint az aminek lényege is van.

A kiábrándultság, amit az instrumentális dalok eredményeznek és a lelkesedés, amit az úgynevezett rendes szerzemények okoznak végül egy szívszorító balladában tornyosulnak. Befejezésként megkapjuk a lemez címadóját, a Tides Of Insanity képében, ami közel 20 percet ölel fel, és mindösszesen öt részből lett felépítve (I - Cursed Lullaby; II - The Captain's Waltz; III - Worlds Collide; IV - Bound to Surrender; V - Mainland). A maga módján valóban ez lett a lemez legmonumentálisabb darabja, mégis sikerül zátonyra futni általa.

Tekintve, hogy ez már a zenekar negyedik nagylemeze, várható lett volna, hogy most is valami egészen mesés cuccal állnak elő, ehelyett kaptunk egy olyan lemezt, amire az előző három minden kétséget kizáróan köröket ver. A Sky Ashes, az Odyssey to Reflexion, és a Unity című lemezek egyaránt kiváló alkotások lettek, a Tides Of Insanity azonban érezhetően egy erőltett dallamáradat, amit még simán lehetett volna csiszolni és bővíteni mielőtt boltokba küldik. Tény, hogy a banda óriási nyereséghez jutott azzal, hogy Irene Villegas helyét Elizabeth Amoedo vette át, aki megannyi kaput és lehetőséget nyitott a csapat számára, ezt azonban sokkal jobban is ki lehetett volna használni, méghozzá úgy, hogy az instrumentális dalok helyett megeröltethették volna magukat és mindjuk előrukkolhattak volna még néhány jó dallal, amiben az énekesnő kedvére brillírozhat.

Amilyen jól indul a lemez, úgy fordul át csalódásba, kezdve azzal, hogy az ötlettelenség csapdájába esve konkrétan egymást váltják az egyébként felesleges dalok, melyek pusztán csak töltelékként vannak jelen annak érdekében, hogy meglegyen egy bizonyos hossz, amitől már lemeznek tekinthető a hanghordozó. Sajnos a zenekar ezen húzásával egy cseppet sem alkotott maradandót, ezzel pedig tökéletesen elérték, hogy a hallgatók egész egyszerűen figyelmen kívül hagyják a lemezt. Nem mondom, hogy nincsenek rajta jó dalok, mert igen is vannak, csakhogy nem elég, ugyanúgy ahogy egy fecske sem csinál nyarat, úgy egy Beyond The Deep de egy Tides Of Insanity sem fogja megváltani a világot, de ki tudja legközelebb talán már kellemes csalódásban lesz részünk.

Dallista:

01. The Gathering
02. Providence
03. Beyond The Deep
04. A Fatefull Illusion
05. The Tempest
06. Huntress Of Assyria
07. Sweet Chants Of Death
08. Threnody
09. Tides Of Insanity
1 - I - Cursed Lullaby
2 - II - The Captain's Waltz
3 - III - Worlds Collide
4 - IV - Bound to Surrender
5 - V - Mainland