Drown In Sulphur – Dark Secrets Of The Soul (2024)

By: Sarok Bettina 2024. jan 15.

Második lemezével tért vissza a teljesen megreformált milánói Drown In Sulphur, Domenico Tamilia dobos ugyanis szó szerint lekoptatta a zenekar teljes tagságát, így a Dark Secrets Of The Soul című lemez nyomán gyakorlatilag tisztalappal indultak. A zenekar első lemeze egyébként 2021-ben jelent meg Sulphur Cvlt elnevezésen, a zenekar pedig már akkor őrületes tervet hozott tető alá, amit most magasabb szintre emeltek.

Zenéjükben egyszerre uralkodnak a metalcore és korai black metálra jellemző elemek, amit óvatosan megszórtak némi modernitással, plusz egy csipetnyi szimfonikus esszenciával, csakhogy ne legyen már mindig minden deathcore banda sivár, kietlen és egyforma. A csapat eltökélt szándéka, hogy felkutatják a lelkek legsötétebb bugyrait, azáltal, hogy egy ehhez méltó sötét, hátborzongató, de mégis kellemesen dallamos atmoszférát nyújtanak.

A csapat persze nem terheli túl a hallgatót, ezúttal is pusztán kilenc nótát tartalmaz a korong, melyek többsége öt vagy legfeljebb hat percet tesznek ki, óvatosan ügyelve arra, hogy minden kirakós a helyén legyen. A változatosság legalább annyira jellemző a lemezre, mint az állandóság, a puskaropogást idéző dobok például vezető elemei a daloknak, miközben a dallamos death metálos gitárszólók némi fényt visznek a történetbe.

A srácok arra is ügyeltek, hogy a lemez ne falja fel elevenen a hallgatót, egyes dalokban például a bedarálós részeknél jól esik a mély lélegzet a lemerülés előtt, ami egyrészt az Unholy Light-ban figyelhető meg. Az akusztikus gitár szerepeltetése a Lotus című dalban is egy igazán egyedi lépés, sőt, először (és utoljára) jelenik meg tiszta ének így a lemez felénél, a verzék beszédszerű közlése azonban több, mint idegesítő.

Na persze mindig akad hátulütője az eklektikus lemezeknek, az ember ugyanis sokszor nem azt kapja, amire számít, ez pedig hol pozitív, hol negatív formában vonható le. A szimfonikus elemekkel ténylegesen csínján bántak, tényleg csak akkor hangsúlyosak, amikor az adott dal azt épp megkívánja. A negatívumok ellenére hallgattatja magát a lemez, csakhogy nem azzal a magabiztos, katartikus elánnal, mint azt elvárnánk. A nótáknak megvan a maguk fajsúlyossága ahhoz, hogy hébe-hóba elővegyük őket a klasszikusok mellett, de tény, hogy sokadik hallgatás után sem fogják megváltani a világot, viszont elismerésre méltó, hogy a kilenc dal alatt egyszer sem hagy alább a hangulat.

A kilenc nótából persze kettő rögtön felejtős, első sorban az intróként szuperáló Adveniat Regnum Tuum, majd a Vampire Communion, amely a lemezt záró Shadow of the Dark Throne-t hivatott démoni nyelven felvezetni, mely nóta egyébként a korong csúcspontja. Tavaly óta barátkozom a lemezzel, és habár még mindig nem sikerült teljes mértékben magával ragadnia, nem tagadom, rendszeresen visszatérek egy-egy dalhoz, mivel vannak bizonyos momentumok, amik arra sarkallják a hallgatót, hogy tegyen még egy kört a lemezzel, hiszen mégis csak arra teremtetett, hogy kitűnjön a tömegből.