A Never Obey Again tavalyi debütáló lemeze nálam óriási favorit a mai napig is, a zenekar amolyan üstökösként robbant be a köztudatba, és bár sokan tévesen kategorizálják őket, a banda ettől függetlenül több mint remekül szerepel.
A The End Of An Era egy pazarul összerakott, dallamcentrikus korong lett, amely olyannyira meggyőzte a nagyérdeműt, hogy a zenekar nem habozott cselekedni az utánpótlást illetően, mivel egy ilyen debütálás szinte azonnal folytatásért kiált. Nos, a srácok olyan gyorsan elkészültek második lemezükkel, mintha korbáccsal hajtották volna őket, ennek pedig nemcsak eredménye, de ára is lett bőven – legalábbi, ami engem illet.
A NOA munkássága nekem pont, hogy amiatt tudott megfogni, hogy nem erőltettek screamet meg hörgést a dalaikba, amely mostanában igencsak divat lett, mintha a zenekarok – vagy legalábbis az énekesek – kevesebbnek éreznék magukat, ha nem tudnak hörgést produkálni a dalaikba, pedig sok esetben ez is működik, sőt.
Minden esetre a zenekar bejelentette, hogy az új lemez sokkal súlyosabb lesz, mint elődje, lesz benne minden, ami szem-szájnak ingere, gondolnak itt a markáns, robosztus riffekre, meg hát a tiszta ének mellé némi screamet is beillesztettek, merthogy miért ne? Utóbbinál vesztettem el a reményt, hogy lesz egy banda, amely nem hagyatkozik a túlzottan extrém vonalhoz – szó se róla, nekem a hörgős cuccok olyanok, akár az etalon, csakhogy nem minden dalnak áll jól, ha megpiszkálják valamivel, ami nem oda való.
A rosszalló előítéleteim ellenére, tettem néhány kört a Trust dalaival, hátha sikerül fogást találniuk rajtam. Amikor a nyár folyamán először hallottam a lemezt, gyorsan parkolópályára is tettem, mivel nem volt rám akkora hatással, mint a debütáló The End Of An Era. Kis idő múltán újra meg újra visszatértem a lemezhez, ugyanis a tartalom bizony szolgál olyan momentumokkal, amelyek rákényszerítenek az újra játszás cselekedetére.
A csapat természetesen ezúttal is komoly témákat boncolgat, sőt, talán sokkal szókimondóbbak is, mint az előző lemezen, amikor valamit igazán nyomatékosítani szeretnének, arra ott a scream, amely kiválóan reprezentálja azt a fajta kitörést, amikor az embernek tényleg tele van a micsodája valamivel.
A Give Me A Fuckin’ Break nálam azonnali kedvenc lett, fogós refrénje egy nehezen kiheverhető momentum, de úgy mindent egybevetve szerintem magasan a lemez legjobb dala lett. A nehéz, közép tempós indulás után a lemez második felén valamelyest felpezsdülnek az események. A Control például remekül hozza az első lemezes NOA vehemenciáját, mondjuk itt már a scream sem olyan idegesítő, mint azokban a dalokban, ahova egyébként nem is igazán illik, csak úgy be van erőltetve. Maga a nóta egyébként ismét a zenekar sajátos, energikus világából merít erőt ahhoz, hogy céltáblává tegye a gyűlölködőket, és hogy miként kellene reagálnunk a nem kívánatos beszólásokra.
Összességében úgy gondolom, hogy a lemez egy kicsit el lett kapkodva, viszont még így is sikerült a bandának őszintének maradni. Az jó, ha valaki ambiciózus, csak hát, a kevesebb, néha több. Több mint jó értékeléseket kapott az első albumjuk, amely hatására érthető, hogy felszívták magukat, de a scream-vonal kapcsán most kissé túlzásba estek. Ami jól áll mondjuk egy Ad Infinitumnak, az nem biztos, hogy máshol is remekül működik. Én egyébként is frászt kapok az In This Moment és társai zenekaroktól, nekem ez a boszorkányköhögős károgás nem jön be úgy, mint egy rendes, öblös, teli torokból szóló hörgés, de ez legyen az én gondom.
Na persze nem áll szándékomban elrettenteni bárkit is attól, hogy tegyen pár kört a lemezzel, mert mondjuk, aki csípi az ilyen screames cuccokat, az kiválóan fog azonosulni az ezer szállal tomboló G.O.D. (Given Or Denied) című dallal, amely konkrétan alig tartalmaz tiszta éneket, vagy ott van még a Never Feel, Never Fear vagy az I Wish, melyek bár szintén nem a legváltozatosabb nóták egyikei, viszont egészen dallamos, fülbemászó percek hordozói.
A Trust egy kissé belassult az előző lemezhez képest, amelyen egészen tumultus volt a pörgősebb dalokból, most azonban sokkal több a középtempós nóta, ami egy kicsit rá is nyomja a bélyeget az élvezetre. Ettől függetlenül persze érezni az energiát, amely a dalokból árad, viszont idő kell, mire sikerül zöld ágra vergődni a zenekar új énjével, amely egyébként szüntelenül szimpatikus, csakhogy hiányolok egyfajta egyensúlyt, kicsit túlságosan egysíkú a lemez, egészen steril, ellenben az első lemezükkel, amely tényleg egy kiválóan összerakott bemutatkozó album lett.
Dallista:
01 Animal By Choice
02 G.O.D. (Given Or Denied)
03 Never Feel, Never Fear
04 Give Me A Fuckin' Break
05 Under My Skin, Before Your Eyes
06 Lost...
07 Control
08 I Wish
09 Conquer And Divide
10 Waterfall
11 Trust
Album: Trust
Előadó: Never Obey Again
Kiadó: Scarlet Records
Megjelenés: 2024.10.18.
Értékelés: 8,5/10
