Hivatalosan is közkinccsé vált a spanyol Saurom válogatáslemeze, ami a formáció huszonötéves fennállása előtt tiszteleg. A masszív korongon több, mint ötven zenekar tette tiszteletét annak reményében, hogy méltó módon ünnepeljenek a Miguel Franco vezette együttessel. A mindösszesen négy hanghordozót magába font újdonságról persze nem maradhatott le a főszereplő alakulat munkája sem, akik a Mester De Juglaría című, vadonatúj tételükkel zárják a sort.

A formáció nem sokkal a bejelentést követően elkezdte felfedni a kiadványon helyet kapott előadókat, s ezáltal az is kiderült, hogy a kollégák mely Saurom-tétel mellett döntöttek. A nagy nevek mellett persze számos, fiatal tehetség is kibontakozásra jutott, s ezáltal egy igazán sokszínű, pezsgő alkotásnak lehetnek fültanúi az érdeklődők. Na de nézzük is, milyen mágikus utazásban van részünk!

A bulizás első számú felelőse természetesen a zenekar amolyan testvércsapata, hiszen nem ez az első alkalom, hogy együtt dolgoznak a Javier Domínguez vezette Mägo de Ozzal. A csapat stílusosan Halloweenkor mutatta be saját értelmezését a Noche De Halloween című szám keretein belül, a végeredmény pedig nemcsupán fenséges, de egyenesen kifogástalan! Zeta és Patricia Tapia rendre tökéletes kettőse ezúttal is káprázatosan bontakozik ki, a nóta pedig akár a szeptemberben megjelent tizenötödik Mägo-lemez, a Bandera Negra sorát is erősíthetné olyannyira kiváló lett.

A Zenobia előadásában hallható az El Hada & La Luna című sláger, ami tekintve, hogy eredetileg a Vida című lemezre lett rögzítve, most valósággal új életre kelt, hiszen míg az eredeti képében egy kiváló balladát köszönthetünk, addig a Zenobia a gyorsabb, metálosabb alapot szolgáltatja. A Last Days Of Eden a Magia című dalt választotta, nagy változás azonban nem lelhető fel a nótán, összességében azonban egészen jól működik.

Ha valaki tényleg kivette a részét a dalcsokorból, akkor az egészen biztosan Isra Ramos, aki zenekarral és szólóban is felénekelt egy-egy dalt. Gräce nevet viselő csapatával a Para Siempre című dalt dolgozták fel, a balladát pedig nem is nagyon forgatták, inkább csak tovább csiszolták. A Headon-féle El Beso meglepően elnyerte a tetszésem, a belecsempészett modernebb hangzás kifejezetten jót tett a szerzeménynek, amolyan kortárs lendülettel ruházta fel, holott eredetileg egy 2015-ös dalról beszélünk.

A Romance De La Luna, Luna ugyancsak nem esett át túl nagy változáson, ugyanakkor igen üdítően hat. Az El Arquero Del Rey mindössze egy szösszenetnyit pörgősebb az eredetinél, ugyanakkor tökéletesen újragondolt végeredmény lett. Az Ankor által választott Irae Dei ugyancsak személyes kedvencem lett, sokkal sokszínűbb és átláthatóbb lett, különösen tetszik, hogy a kórusrészeket a mai kor stílusát alapot vevő hörgéssel oldották meg, egyúttal sokkal pompásabb formát öltött a modernebb hangzással.

A La Isla De Los Hombres Solos valamennyire megőrizte eredeti tempóját, viszont kétség nem fér hozzé, hogy ha választani kéne, akkor előbb fogom lepörgetni az Ayra előadásában. A Megara-féle Náufrago nagyon jól sült el, nyilván itt is a modernebb hangzás dominál, ugyanakkor az eredeti, folkos képlet is egy olyan kerek egészet alkot, amibe aligha lehet belekötni.

Titkon reméltem, hogy a Dark Moor is részese lesz ennek a fergeteges karneválnak, amit a Saurom rendezett, és amikor kiderült, hogy megtörténik, már el is könyveltem magamban, hogy hibátlan lesz. És valóban! A srácok a Wallada La Omeya című dalt formázták saját képükre, és őszintén mondom, hogy ez a tétel általuk érett dallá, sokkal dallamosabb mint az eredeti, amit messze le is köröz.

Az El Saltimbanqui című dalt ezúttal instrumentális változatban hallhatjuk viszont, és bár igen dallamos szöveggel lett megáldva, most azonban amolyan hatásszünetként szuperál, ebből adódóan pedig elég időnk jut arra, hogy megemésztjük a már elhangzott dalokat, majd felkészüljünk a folytatásra. A Dragonfly le is dobja rögvest a bombát az El Laberinto De Los Secretos által, a végeredményre pedig aligha lehet jobb kifejezést találni mint a....bombasztikus.

Az El Monte De Las Ánimas is a zenekar korábbi szakaszából származik, így már rendesen megérett egy testközelibb vérfrissítésre, a Salduie pedig ragyogóan rátapintott a lényegre. A Los Jinetes Negros szintén a Saurom korai időszakát képviseli, most azonban egy teljesen új megközelítésből. A Faeries Kingdom és a Sueños Perdidos is felkerült az átdolgozások listájára, ezek pedig rendre más-más korszakban tündökölnek, a kollégák pedig olyannyira beletették szívüket-lelküket, hogy a két nóta jelét sem mutatja eredeti valójának.

A Zulema és az Acertijos En Las Tinieblas is fantasztikusan muzsikál, majd be is robban a spanyol front másik közismert bulifelesős alakulata, a Lépoka keretein belül, mely csapat a La Batalla Con Los Cueros De Vino című slágert izzította fel. A Cambia El Mundo, a Saloma és a Músico De Calle mind-mind olyan dalok, amiket a jobb napjaimon is két perc után átugrok, most azonban úgy voltam vele, hogy megér egy próbát, hiszen mégis csak egy válogatáslemezről van szó, ami egyben új pompában tünteti fel a legunalmasabb dalokat is, hát ezek most célba is értek.

A Vive, a Mendigo és a Soñando Contigo sem mindennapi vendég a lejátszási listámon, viszont ez a megannyi, számomra teljesen ismeretlen előadó meglepően szerethető formában tálalja őket a Mester De Juglaría soraiban. A Dracum Nocte nekem hatalmas kedvencem a Sauromtól, már-már egyértelműen A Gyűrűk Urát idézi, a Drakum-féle megoldástól azonban most rendesen elkámpicsorodtam…

Az El Llanto De Loumiere sem a túlgondolt tételek egyike, viszont kifejezetten jó alapot szolgáltat a szimfonikus megközelítés, melynek hiánya az eredetinél igen nagy hiba. A Reina De La Oscuridad sokkal szerethetőbb a Taken előadásában, a Celtian pedig az új lemez mellett a La Hija De Las Estrellas-szal is kiváló munkát végzett, mi több, forgattak is hozzá egy látványos kisfilmet.

Közel harminc dal után, Isra Ramos újra visszatér csodálatos hangszínével, előadásában pedig ezúttal is balladisztikus vizekre invitálja a hallgatót, a Daeria viszont hamar visszaránt a pörgésbe, a gyeplőt azonban a Lándevír és a Sphinx újfent visszafogja. A kéziféket végül a Therion húzza be, pontosabban Thomas Vikström és Rosalía Sairem, akik olyan szintű libabőrt idéznek elő fantasztikus kettősükkel, hogy az állam is földön kellett keresni, miközben az El Príncipe kisfilmjét követtem figyelemmel.

Be kell vallanom ezek után csak úgy random oda-vissza ugráltam a fennmaradt húsz dal között, melyek bár valóban jól muzsikálnak, tekintve, hogy több katarzis is elért a Mester De Juglaría végéhez közeledve, már semmi olyan nem ért, ami akár ezt felülmúlná, avagy mégis….

Történt ugyanis, hogy az utolsó szó természetesen a főszereplő, szülinaposoké, akik a lemez címadójával tesznek pontot több órányi hangoskodásnak. Csalódásra nem ad okot a formáció, hiszen egy hullámzó, dallamokban gazdag nótát tettek le az asztalra, kisfilmben pedig a borító is életre kel.