Mägo de Oz – Alicia En El MetalVerso (2024)

By: Sarok Bettina 2024. jan 26.

380 fokos változáson esett át 2023-ban a spanyol Mägo de Oz, a zenekarban ugyanis hetente, illetve havonta jöttek-mentek a tagok. Az átjáróházzá avanzsálódott zenekar végül egyensúlyra lelt, Javier Domínguez énekest Rafa Blas váltotta, Patricia Tapia énekesnő helyére azonban nem érkezik új tag, tehát hivatalosan is női énekes nélkül folytatják, ezzel is meglovagolva azt a bizonyos „vissza a gyökerekhez” hullámot.

A formáció a jubileumi turné során új lemezt rögzített, amely az Alicia En El MetalVerso elnevezést kapta. Az új lemez alapját az Alíz Csodaországban szolgáltatta, noha a Txus-féle történet igazán kortárs változatban köszön rá a hallgatóra, míg a dallamvilágban egy cseppnyi visszatérést nyerhetünk a Gaia: La Voz Dormida című sikerlemez hangulatához. A banda persze további meglepetésekkel is készült, mint például a Nightwish alapító-énekesnőjének, Tarja Turunennek a szerepeltetése az El Sombrerero Loco című dalban, ami végül nem jött össze, a Mägo azonban leszögezte, hogy a következő lemezre már biztosan megszerzik a finn legendát.

A szóban forgó dal volt egyébként a zenekar első kislemeze, melynek debütálása óta messze nem kritika mentes Txus di Fellatio és csapata. A csapat rajongótáborát persze sosem volt könnyű meggyőzni, hiszen José Andréa távozása után Javier Domínguez folyamatosan céltábla volt a fanok körében, s noha Rafa Blas most szívélyes fogadtatásban részesült, a rajongók most azt sérelmezik, hogy a Mägo de Oz hitelét vesztette, kiveszett belőlük az egyediség, és már simán elvesznek a heavy metal zenekarok füzérében.

Különös, de nekem ez nem így jött le. Egyébként is, számomra a Mägo de Oz az egyetlen olyan banda, amelynek kapcsán feleslegesnek tartom a „ki a jobb énekes?”-féle vitákat, szerintem értelmetlen, és felesleges. Volt a bandának egy José Andréája, aki fergeteges volt, dalokat tett hamisíthatatlanná, majd jött Javier Domínguez, aki szintén pazar alakítást nyújtott. Igen, volt előttük még néhány énekes, viszont a Mägo de Oz időszámítása valamiért mégis csak a Jesus De Chamberí-től kezdődik. Nem feltétlenül szeretném számokra bontani, hogy Rafa Blas akkor most hányadik énekese is a bandának, mert dacára a folytonos változásoknak, a Mägo de Oz bebizonyította, hogy képes a jég hátán is megélni, mivel valóságos túlélő.

Időbe telt megszokni, hogy hosszú idő után új hang került a bandába, ahogyan azt is, hogy Patricia Tapia nélkül folytatódik a történet, ugyanakkor mégsem. Volt idő, amikor egyáltalán nem volt női énekes a bandában, és igazán remek lemezek születtek, majd jött egy hullám, és elkezdett az egész szerkezet változásra állni. Születtek rockoperás lemezek, vérbeli heavy metal korongok, a Mägo de Oz pedig egy cseppet sem esett vissza az elvárt szinthez képest. Miután tüzetesebben is átvizsgálta az Alicia En El MetalVerso tartalmát, szinte rögtön tudatosult bennem, hogy eléggé túlzás lépés volt maximálisra értékelni a Bandera Negrát, miközben pont, hogy minden más lemezük kenterbe veri a még két énekessel elkészült alkotást, sorry.

Az új lemezt illetően az is egyértelmű vált, hogy a legjobb dolog, ami évek óta történt a zenekarral, az Jorge Salán visszatérése. Amikor már azt hittük volna, hogy visszahozhatatlan a Gaia-korszak, akkor megtörténik a lehetetlen, a spanyol mágus pedig zeneileg ismét a csúcsra tör, miközben folyton felmerül a gondolat, hogy „biztos ugyanez a zenekar adott ki lemezeket a Hechizos, Pócimas Y Brujeria óta?”. Hogy mit jelent ez pontosan? Kicsit olyan, mintha évekre elvesztettük volna a Mägo de Oz-t, kiadták az Ilussia, az Ira Dei és a Bandera Negra című lemezeket, de mintha most tértek volna vissza igazán. Hogy ennek mennyi köze van ahhoz, hogy Rafa Blas hangban is a legsikeresebb korszakot idézi, az kicsit mellékes, merthogy zenei téren is jelentős fejlődés, újjászületés észlelhető.

Merész vállalás volt a címadó Alicia En El MetalVersót lemeznyitónak választani, maga a dal ugyanis kicsivel több, mint 12 perces, szerkezetileg pedig a La Cantata Del Diablót idézi. Ugyanolyan változatos taktusokkal, és nem mellesleg kiváló zenei megoldásokkal szuperál, annyi különbséggel, hogy az Alicia En El MetalVerso egészen hátborzongató nyitánnyal bír, kicsit a Black Sabbath-ra emlékeztet. A nóta közepén Diva Satanica cameózik ismét, ami merőben feldobja a már emígy is ezer szállal forrongó alkotást. Szinte minden lemezre felpakolnak egy hasonló tételt, ami végül az adott lemez legjobbja lesz, ez esetben azonban én nem feltétlenül a címadót emelném ki befutóként. Több más dalukra kapunk továbbá utalást, a Deseos.Com említésén túl, hangzásban is jól kivehetők a Satania alapjai, miközben az Astaroth ikonikus dallamai is könnyedén felismerhetők.

Többeknek feltűnt, hogy az El Sombrerero Loco mennyire Nightwish-szerű darab lett, tényleg csak Tarja hiányzik belőle, én azonban minél többször hallgattam a tételt, annál jobban távolodtam el ettől a meghatározástól. Abban viszont nem vitázom, hogy valóban a Luna De Sangre lett a korong legjobbja. Ha láttál még aktívabb visszavonult zenészt Isra Ramosnál, akkor ideje megnevezni, noha kétségtelen, hogy ez az ember igazi kincs a spanyol szintéren. És hát milyen szólókat tol már Jorge Salán, aki nemcsak a Luna De Sangre-ban villog vagy ezerrel, de a Seremos Huracánban is szólózik egy óriásit, mely tétel egyébként szüntelenül erőtlen, de mégis van egy alaphangulata, plusz Jorge Salán és Víctor de Andrés olyan kettős támadást visz végbe gitárfronton, hogy már ezért megéri újra elővenni.

Csodálatos zenei utazást kínál most a Mägo, ugyanis több dalukban hangsúlyba kerülnek a billentyű szólók, amire tényleg rég akadt már példa, pedig a Gaia-lemezeken igencsak domináltak az ehhez hasonló megoldások. A Por Si Un Día Te Pierdes például fergeteges népzenei alapokkal rendelkezik, míg a lemezt záró La Voz De Los Valientes is igencsak fordulatos darab. A Como Un Susurro balladaként indul, de mivel a zenekar legutóbbi megjelenése pont egy balladalemez volt (kritika ITT), így értelemszerűen sem ők, sem pedig fanok nem voltak túlzottan érdekeltek egy újabb szakítós sztorival operáló siralom felé, így a dal közepén, amikor már tényleg bealudnál, Rafa szépen le ordít mindenkit, hogy „hahó, ébresztő”, majd a nóta a power metal minden erejével bedurran és onnantól már a határ a csillagos ég.

A Somos Los Hijos del Rock lenne az együtt éneklős kategória, van is a dalnak egy bizonyos fokú feelingje, mégis ez lett korong egyik legelfojtottabb, vagy mondjuk úgy, hogy a legvisszafogottabb darabja – ettől függetlenül mégis felismerhető benne a Manowar Warrirors Of The World című klasszikusa. A beharangozásokkal ellentétben én sajnos nem érzem úgy, hogy ténylegesen ez lenne a Mägo legkeményebb lemeze, persze nem is megy át nyugger metálba, mindössze más, mint az eddigiek. Komoly elrugaszkodást vittek végbe, érezhető a dalokon a „vissza a gyökerekhez” feeling, nincsenek iszogatós nóták, sem pedig ügyefogyott szövegek, amelyek mégis ütnek. Letisztult és a Mägo mércéjével mérve egy komoly lemez lett az Alicia En El MetalVerso, amin egyébként tegnap óta élek, csak még azt nem döntöttem el, hogy azért, mert magába szippantott, vagy mert meg kell szoknom.