Megérkezett a Visions Of Atlantis várva várt nagylemeze, ami a Pirates címet viseli. A formációnak eltökélt szándéka volt új alapokra helyezni munkásságát és ezzel együtt magát a szimfonikus metált is. Természetesen minden évben akadnak olyan lemezek, melyek a vártnál jobban teljesítenek, jó hír, hogy idén ez a meglepetés-áradat a Pirates keretein belül valósult meg.
A banda legutóbbi lemeze nem volt nagy durranás, sőt egyenesen klisés volt, semmi újat nem hozott a konyhára, és vélhetően ez volt az oka annak, hogy a Clémentine Delauney vezette banda bekeményített. És hamár Clémentine Delauney: az életben nem volt még nála jobb énekesnője a Visions Of Atlantisnek, már hamarabb is lecsaphattak volna rá, hiszen ő az a plusz, ami mindvégig hiányzott a csapatból. Érkezése óta nemcsak stabil lábakon állnak, de folyamatosan fejlődnek, egyre sokoldalúbbak, és sokkal érettebbek mint bármikor.
Az új lemezük tizenkét dalt ölel fel, ráadásul ügyeltek arra, hogy a promózás tényleg azon nóták által zajlódjon, amelyek nemcsak alátámasztják a híreszteléseket, de afelé is lépést tesznek, hogy további fanokat toborozzanak, hiszen kisfilmjeik alatt számos olyan komment található, ami olyan hallgatótól származik, aki életében először találkozott a zenekar nevével és zenéjével. Na de térjünk is a lényegre!
A lemez címét tekintve, nem is olyan meglepő, hogy a nyitó dal a Pirates Will Return lett, ami szinte azonnal magával ragadja a kíváncsi füleket. A kezdő dallamok nekem kissé a Mägo de Oz Ira Dei-jét idézik, Clémentine operás hangjátéka pedig olykor erősen hajaz Tarja Turunen hangszínére. Ahogyan fentebb már említettem, ez a zenekar minden bizonnyal most teszi le névjegyét a szimfonikus metál kiemelkedő bandái közé, ugyanis a szimfonikus részek rendkívüliek, a kórus részek tökéletesek, a dal végén pedig még egy gitárszólót is kapunk.
A Melancholy Angel előzetesként már hallható volt, és valójában ez volt az a pillanat, amikor el lehetett könyvelni a tényt, hogy ez a banda nem az a banda, amely eddigi lemezeivel pusztán önmagát volt képes időről időre megismételni. A Master The Hurrican több szempontból is a lemez egyik fénypontja, nem, nem (csak) azért, mert Ben Metznert hallhatjuk furulyázni, hanem azért mert egy igen pörgős szerzemény, ami nem mellesleg egy történelemkönyvekbe illő ízig-vérig szimfonikus alapmű. Nagyon jól eltalálták a képletet, kifejezetten üdítően hat a kórus, Clémentine pedig ismételten akkorát énekel, hogy leesik az ember álla.
A Clocks továbbra is hozza a színvonalat, kicsit Amaranthe-beütése van, de mégis VOA. Mindig reménykedtem abban, hogy a Visions Of Atlantis egyszer szintet lép majd, és most, hogy ez végre megtörtént elakadt a szavam. Rá sem lehet ismerni a zenekarra, ami gyakorlatilag új lemezét egyenesen slágergyárrá varázsolta, olyannyira hibátlan a végeredmény! A Freedom szerintem többet érdemelt volna minthogy ballada legyen belőle, de még így is árad belőle az energia.
A Legion Of The Seas volt a legelső dal, amivel megismerkedhettünk, és ezáltal a legnagyobb meglepetés is lett. Tipikus Visions Of Atlantis-dal némi extrával fűszerezve. A Wild Elysium és a Darkness Inside nekem kicsit a Nightwish-t idézte meg, abból is inkább az Anette érát. Ezzel a két kitérővel pedig vissza is kanyarodunk a lemez eddigi hangulatához. Az In My World ugyancsak Ben Metzner által tart némi bemelegítést, aztán rögvest csatlakozik hozzá a teljes zenekar is. Célmentine ismét megcsillantja operás hangját, ami jobbára Dianne van Giersbergen drámai szopránját idézi, a dArtagnan- és Feuerschwanz-főnök azonban kétség kívül elvitte a show-t – még akkor is ha csak hangszeren játszik.
A Mercy során még az Orden Ogan hangzását is sikerült felfedeznem, ettől eltekintve az egyik legjobb dal a lemezen, nagyon hangulatos, dallamos tétel, nem mellesleg gyors is, ami által alaptétel lehet koncerteken; plusz meghozza azt a bizonyos kalózos feelinget, amit az egész korong képviselni kíván. A Heal The Scars ismét egy ballada lett, ami voltaképp az egyetlen dal, amiben Clémentine viszi a dolog oroszlán részét, ugyanis a lemezen folyamatosan váltják egymást Michele Guaitolival, most azonban az énekesnő szólózik – nem kis bravúrral. A zárótételként szuperáló I Will Be Gone révén ismét visszatér Ben Metzner, aki ezúttal nem csak furulyáját szólaltja meg, ugyanis immár a duda is becsatlakozik, amivel magasabb szintre emeli a dallamot.
Összességében: nincs okom panaszra, a Pirates várakozáson felül teljesített, beleadva apait-anyait. Clémentine és Michele mindvégig rendkívülit énekelnek, tökéletesen váltják, illetve egészítik ki egymást. Többször is szó esett a változásról, amin átestek, s bár többekben félelmet keltett, végül be kell látni, hogy ez a változás pozitív irányba terelte a bandát, kiléptek önmaguk árnyékából, majd jól túl is szárnyalták eddigi tevékenységeiket. Soha rosszabb folytatást! Nem mondom, hogy minden 100%-os, hiszen nincs olyan, hogy valami tetőtől talpig tökéletes legyen, ugyanakkor végeredmény gyanánt egy színpompás, erőteljes alkotást kaptunk, ami egyszerre repít drámai mélységekbe, majd lenyűgöző magaslatokba. Külön dicséret jár Ben Metznernek, aki ajaksípos hangszereivel több dalt is ékesített, megalkotva ezzel egy különleges vonalat, amit jó lenne megtartania a bandának.
Eszter kolléganőm szavai: Őszintén szólva a csapat legutóbbi két albuma (The Deep & The Dark, Wanderers) nekem langyosvíznek tűntek. Nem mondom, hogy nem voltak erős dallamok a lemezeken, de egyik sem fogott meg különösebben. Amikor Clémentine a Wanderers megjelenése után azt nyilatkozta, hogy a zenekarral újra definiálják a szimfonikus metált, legyintettem. És most igencsak meglepődtem. Nem beszéltek mellé, mert a Pirates hangszerelése mérföldekkel az eddigi albumok előtt jár, Clemi éneke pedig keményebb lett; végre bátran ki meri használni a hangját, amiről nem is gondoltam volna, hogy ekkora erőt rejt magában. Hatalmas meglepetés ez a lemez, emlékeztet a Nightwish Tarja- és Anette–korszakára, mégis egyedi.
Album: Pirates
Előadó: Visions Of Atlantis
Megjelenés: 2022.05.13.
Kiadó: Napalm Records
Értékelés:10/10
