Visions Of Atlantis – Pirates II – Armada (2024)

By: Sarok Bettina 2024. júl 04.

Kilencedik lemezével jelentkezett az osztrák Visions Of Atlantis, mely formáció 24 éves fennállása alatt először tudhatja magát biztos talajon, a zenekaron belül ugyanis soha korábban nem tapasztalható harmónia és egységesség uralkodik. Hosszú időbe telt ugyan, de a banda végül felcseperedett, tették ezt olyannyira meghatározóan, hogy el sem hisszük, hogy ugyanez a banda adta ki a korai lemezeket, amelyek között ugyan megbújnak ikonikus darabok, de sosem sikerült igazán áttörniük a komfortzónájuk falait.

Szürke kisegérből végül egy derék, komolyan vehető bandává nőték ki magukat, amelynek ékes példája volt a két évvel ezelőtt debütált Pirates (kritika ITT) című alkotás. A lemez sikere szinte borítékolható volt, köszönhetően annak, hogy a Visions végre elgondolkodott azon, hogy hová is szeretne jutni a ranglétrán, illetve, hogy érdemes-e folytatni az önismétlő hadműveletet, aminek már a kezdetekor semmi értelme nem volt, mégis hét lemezen keresztül szorgalmazták.

A srácok végül nemcsak a saját zenéjüket, de magát a szimfonikus metal műfaját is egy újabb szintre emelték, nem kímélve azt a változatos fűszerektől. Persze okkal merült fel a kérdés azonnal, hogy ha a Pirates sorra gyűjtötte a maximum pontozásokat, akkor a következő lemezzel képesek lesznek-e überelni ezt a fajta sikert, és ha igen, akkor beleesnek-e ismét a saját csapdájukba?

Sajnos fennállt az eshetősége annak, hogy a kalózuniverzum, amilyen pozitívan dobott mentőmellényt a saját magától fuldokoló zenekarnak, ugyanezzel az elánnal csapdába is ejtheti őket, ezzel visszarántva őket az önismétlés tengerébe. Három lemezelőzetes jelent meg, amelyek szerencsére némiképp rácáfoltak bizonyos teóriákra, minden dal ugyanis más-más aspektusban íródott, vizuálisan azonban némileg egy követ fújnak.

Érdekesség, hogy a lemezelőzetesek a korongon is egymást követik, igaz, nem feltétlenül abban a sorrendben, ahogyan kijöttek. A Monsters a könnyedebb dallamokkal operál, célja pedig kimerül a fülbemászó szövegnél, míg a Tonight I’m Alive a délies/marokkói hatásokkal megspékelve valóságos party himnusz, vérbeli kalózmuzsika. Az Armada azonban mindezek ellentéte, egy sötét, könnyed dallamvilágú tétel, amelynek szegmenseiben ott lapul a tűz, ami harcba szólítja a Jolly Roger legénységét.

A zenekar szerint az új lemezük sokkal súlyosabb és sötétebb vizekre veti ki a hálóját, mint a kezdő löketet adó Pirates, noha kötelező balladák ezúttal is helyet kaptak a dalcsokorba, mintegy átvágva a súlyosabb tételek alkotta ködfelhőt.

A lemez a nem túl rövid To Those Who Choose To Fight című intróval indít, amely egyben az azt követő The Land Of The Free dallamait hivatott felvezetni. A lemeznyitó önmagában nem minden, hiszen éneket is tartalmaz, amely egy andalító hajókázásra invitálja a hallgatókat. Kicsit olyan, mint amikor kinyitsz egy izgalmas könyvet és nem tudod letenni, olyannyira megragad az a fantáziadús világ, amelyet vizualizál az alkotás. Elhiszed, hogy rajta vagy egy kalózhajón, benne egy olyan történetben, amely olyan helyekről szól, ahol a szabadság az úr.

A zenekar már rögtön az elején leszögezi, hogy a szimfonikus metal és a kalózos téma bár kulcsszavak a lemezen, mégsem erre hagyatkoztak minden áron, dalaik ugyanis tele vannak misztikummal, és eszük ágában sincs közel hatvan percen át különböző kalózos sallangokat durrogtatni fejetlenül, ez csupán egy körítés, a dalok valódi lényege a szövegekben keresendők.

Az Ashes To The Sea egy könnyed dallamvilágú, gitármentes dal, lényegében pop/folk elemek különleges elegyével, amely fantáziadús atmoszférákat mozgat meg. A Hellfire abszolút a lemez egyik csúcspontja, a címéhez méltón egy pörgős darab, amely tele van tűzzel, harciassággal, tökéletes reprezentációja a lemezborítónak. A nóta hurrikánként csap le az emberre, és aként is zárul le, telepakolva azt veretes dobokkal, kimagasló gitárjátékkal, mágikus, vokális bravúrokkal. Clémentine orgánuma olyannyira Simone Simons-t idézi, hogy minden egyes hallgatás után valóban elgondolkodtam azon, hogy vajon a holland kolléganő énekel-e, olyannyira kísérteties a hasonlóság.

A Magic Of The Night kissé a Nightwish mostani éráját idézi, ami bizonyítja, hogy a Visions az elmúlt időszakban tényleg felnőtt, és kilépett a nagy nevek árnyékából, letarolták az őket visszafogó falakat, és egy olyan kaliberű brigáddá váltak, mint az északiak, immár semmivel sem kevesebbek, mint a náluk tízszer sikeresebb együttesek. A Magic of the Night-ban fergeteges elegyet alkot a folkos/medieval stílus a szimfonikus elemekkel, maga a kórus pedig mintha csak egy kalózlegénység szájából szólna.

A zenekar ismét nagy lépést tett karrierjében, a Pirates okozta meglepetést a folytatásban is képesek voltak megugrani, még akkor is amikor a vége felé lendületét vesztette a korong, az érzelmes, líraibb hangvételű dalok vegyületében. A csapatnak egész pályafutása során egyetlen olyan lemeze volt, amely képes volt rongyosra hallgattatni magát velem, ez pedig a 2007-es Trinity. Sem az előző, sem pedig az azt követő korongok nem tudták ezt elérni nálam, majd 2018-as The Deep & The Darkkal új időszámítás fogant.

Sajnos az azt követő Wanderers ismét egy mélypont volt, amely azt sejtette, hogy innen bizony már nagyon nehéz lesz felállniuk. De megcsinálták! A Pirates-en mintha egy teljesen másik banda játszana, és a lemez is tele volt fordulatokkal és csillagászati magaslatokkal – sehol egy rossz dal. A Pirates II ebbe a szellemiségbe kapaszkodott meg, és bár a meglepetés ereje most kissé alábbhagyott az elvárásokhoz képest, mégsem jelenthető ki, hogy a zenekar tévúton járna a kalózos univerzumával, amely minden eddigi munkájukat maga mögé utasít.

A Visions elképesztő kitartással pakolta egymás után a korongokat, még akkor sem álltak le, amikor egyértelműen ugyanazokat a gyenge témákat szórták lemezről lemezre, a két évvel ezelőtti Pirates azonban felülírta a zenekar teljes munkásságát. Nem kérdés, hogy bizony az énekes-váltások is mélyen belenyúltak abba, hogy a zenekar most ott tart, ahol, hiszen Clémentine 2013-as csatlakozásával megtörtént az áhított áttörés, az énekesnő ugyanis a mindenséget hozta magával, mindeközben a nagyobb érdem mégis a Temperance-ben is aktív Michele Guaitoli-t illeti, aki szintén egyfajta megváltóként érkezett a VOA táborába, felépítve ezzel egy sikeres univerzumot, annak dacára, hogy megszámlálhatatlan zenekar jeleskedik a kalózos vonal frontján.

Minden zenekar azonos célokkal indul hódító útjára, amiben ugyanúgy beletartozik a zene iránti szeretet, mint a világ meghódítása, a siker, és mondjuk úgy a trónbitorlás is. Minden egyes műfajban bizonyos hierarchia uralkodik, és bár sokaknak sikerül a felemelkedés, vannak sajnos olyan bandák, melyek egyszerűen képtelenek feljebb jutni a tápláléklánc legaljáról, megragadnak a szürkeség mocsarában, ahonnan nehezen találják meg a kiutat, rosszabb esetben a semmibe vesznek. A Visions Of Atlantis óriási utat járt be, voltak kudarcaik, de sikereik is szép számmal, most azonban kétségtelen, hogy csúcsra jutottak, és valljuk be őszintén: ezt már nagyon megérdemelték.

Kevés zenekar képes ehhez hasonló bravúrokra, kétségtelen viszont, hogy a banda mostani felállása pontosan azokat a plusz adalékokat szolgáltatják, amelyek korábban hiányoztak a zenekarból. A mostani tagság megtáltosodott, folyton éheznek az újabb és újabb kalandokra, a hajót is új vizekre kormányozták, a srácokra pedig fényesebb nap ragyog, mint valaha. Nem lennék meglepődve, ha már nyersformában meglapulna a stúdióban egy Pirates III című lemez, amely csakis arra vár, hogy napvilágra kerülhessen, de amíg erre várunk, addig érdemes lesz jó sokszor lepörgetni a két darab Pirates-lemezt, mert ezeknél aligha találkozhatunk profibb munkával a szimfonikus metal berkeiben.