A napokban, azaz június 10-én jelent meg Isra Ramos vadonatúj csapatának bemutatkozó nagylemeze, ami a Hope címet viseli. A korongra mindösszesen tizenegy dalt pakoltak fel, melyek jobbára modern elemekkel lettek megspékelve, ezzel is amolyan frissességet hozva a spanyol piacra.
Klisés, unalmas, nem mellesleg igen fárasztó, amikor más kiadványokhoz, bandákhoz hasonlítgatunk egy-egy újdonságot, még akkor is, ha akaratunk ellenére csúszik ki az a bizonyos „ez pont olyan mint xy ez és ez a dala, ez erősen hajaz erre és arra, stb”. Éppen ezért határoztam el azt, hogy mindenféle előismeretet mellőzni fogok; értem ezt arra, hogy igyekeztem kizárni Isra Ramos eddigi munkásságát, és csakis kizárólag a Hope-pal foglalkoztam, ami minden tekintetben újdonságnak számít tőle.
Őszintén megmondom nagyon furcsa volt most angolul hallani Isra hangját, talán pont ez az oka annak, hogy egyes daloknak kifejezetten érdekelne a spanyol változata. Hónapokkal ezelőtt már elkezdhettünk barátkozni a Hope dalaival, ugyanis néhányuk előzetesként izzította a parazsat, ekkor pedig meg is ütötte a fülemet néhány apróság, aminek köszönhetően – kisebb-nagyobb sikerrel – gondolatban talán el tudtam indulni a megfejtés útján, hogy vajon milyen lemezre is számíthatunk.
A lemezt nyitó Atreyu volt az egyik kedvcsináló, ami a maga módján kellemesen fogadja a hallgatót, majd azon kezd el kattogni az agy, hogy mintha ismerős dallamok kelnének szárnyra, majd kisebb gondolkodás után sikerül beazonosítani, hogy a nóta mintha csak a Linkin Park tarsolyából bukkant volna elő. Teljes mértékben átitatja a Linkin Park hatása, olyannyira, hogy még Chester Bennington orgánuma is vissza-visszaköszön Isra torkából.
A The Nowhere Mannél kicsit kapkodtam fejem oda-vissza, eleinte egy, a 80-as évek popslágereire hajazó tétellel találjuk szembe magunkat, aztán már hirtelen nem is tudtam hova kategorizálni, ami viszont pozitívum, tekintve, hogy alapból el akartam kerülni az egyebek összemosását. Jessie Williams nagyot dob a hangulaton, hiszen egyaránt csillog tiszta hangszínnel, de a boszorkányköhögős hörgése teszi fel a pontot az i-re (félre értés ne essék, ez egy óriási dicséret volt!).
Hasonló fonalat vesz fel a Blind Love, melynek kapcsán azért sokkal inkább helytállóbb az elektromos gitárral megspékelt popdal, mintsem fordítva, azaz túlmodern felépítése nyomán abszolút nem lehet rá metáldalként tekinteni, még annak ellenére sem, hogy elhangzik egy gitárszóló. Hasonló feelingem támadt The Sinner kapcsán is, ami a poposabb hangzással operál, de a maga módján megér egy misét.
A Snow White (at the end of the World) gyakorlatilag átfolyt rajtam, olyannyira felér egy langyosvízzel. A Ronnie Romeróval készült Evergarden már előzetesként is hallható volt, és már akkor is meggyőző hatást keltett – most sem volt ez másként. Kifejezetten jó volt végre egy hangulatosabb dalt hallani a poposabb kiegészítők után, mi több végre érzékelhető, hogy a hallgató tényleg egy rocklemezt pörget, mintsem gitárosított popzenét.
Ez a csoda viszont nem sokáig tartott, ugyanis a vége felé közeledve kötöttem egy megállapodást magammal, miszerint most már tényleg nem szeretném bekategorizálni a lemezt, mivel olyannyira változatos, hogy szinte lehetetlen lenne helyesen beköpni, hogy hová tartozik. Olykor a popzene hatása emelkedik ki, de azért a rockosabb elemek is előtérbe kerülnek. Ennek ékes példája a Fiona és a Together című dal, valamint az Atomic Heart és az Invincible is. Meglepő, hogy a címadó Hope mindössze alig haladja túl az egy percet, ráadásul egy akusztikus gitárral kísért dalról van szó, ennek fényében messze nem illik az eddig hallottak sorába.
Nem kifejezetten szeretem, amikor a popzene túlzottan átveszi az irányítást a metál felett, nem véletlen, hogy a két műfaj még csak köszönő viszonyban sincs egymással, akiknek viszont tényleg jól áll a popmetál az a svéd/dán Amaranthe. Nem kétséges viszont, hogy a Hope és maga a Gräce bemutatkozása a maga nemében még meg is állja a helyét, de azért debütálás előtt jó lenne eldönteni és akár többször is átrágni, hogy egy adott stílus mégis mennyire vegye át az irányítást a másik felett! Bármennyire is arról szóltak a hírek, hogy ez dallamos metál lesz elektronikus elemekkel, azt kell mondjam, hogy az egyetlen kakukktojás a képletben pont a metál. Elektronikus elemek pipa, pop-elemek pipa, rockos alap pipa.
Személy szerint ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a lemezt, én egész egyszerűen a „más” címkével ruháznám fel, mivel mindennek elmegy, csak pont metálnak nem. Ettől függetlenül egy messzemenőleg mesteri lemezről van szó, amire egész biztosan fogékonyak lesznek azok, akik alapból az ilyesfajta zenét kedvelik, nekem pont nem a fogamhoz való stílust képvisel, néhány daluk azonban igencsak meggyőzött.
Album: Hope
Előadó: Gräce
Megjelenés: 2022. 06. 10.
Kiadó: Frontiers Music
