Arch Enemy – Deceivers (2022)

By: Sarok Bettina 2022. aug 20.

Még ki sem hevertem az Amon Amarth új lemezét, amikor berobbant az Arch Enemy halasztásra ítélet lemeze, a Deceivers. Történt ugyanis, hogy a korongnak két héttel korábbra volt kitűzve a debütálás időpontja, ám a technika ördögének hála utóbb kaptuk kézhez a kiadványt, a kissé hosszabbra nyúlt várakozás azonban rögvest semmissé vált, amikor a lemez végre megkaparinthatóvá vált.

Bevallom őszintén, Alissa White-Gluz csatlakozása óta nem igen sikerült napirendre térnem a zenekar munkásságával, és bár nyilván meghallgattam az előző lemezeiket is, mindig volt bennem egyfajta hiányérzet; aztán lehet, hogy csak meg kellett szokni, hogy már nem Angela Gossow hangja dörren fel a lemezeken, hanem a The Agonistban bevált apróságok lettek beültetve az Arch Enemy DNS-ébe.

Nem szokásom túl nagy elvárásokkal neki látni egy újdonság analizálásának, nem szeretem elemeire bontani a dalokat, hiszen az valahogy elveszi az egésznek a varázsát, ugyanakkor néha mégis jól esik odafigyelni egy s másra, de van a mikor csakúgy megüti a fülem ez az, amire egyébként nem is görcsölök rá, csak úgy magától megtalál. Ezúttal sem nyúltam hozzá az előzetesként megosztott tételekhez, itt is a meglepetésre hagyatkoztam és büszkén jelentem nem csalódtam!

A lemezt szinte azonnal egy atomhármas nyitja, a Handshake With Hell, a Deceiver, Deceiver, és az In The Eye Of The Storm. Az első dal már a kezdeti riffben megnyert magának, aztán olyan mozzanatokat hallottam, ami azonnal láncreakciót indított bennem. Alissa ezúttal is elővette tiszta hangszínét, amit alapból megkíván a dal, ugyanakkor az énekesnő bömbölése még sosem volt ennél jobb! A kanadai pacsirta elhörgött már jó pár lemezt meg egyebeket, de a hangja még sosem szólt ennél meggyőzőbben. Hasonló gondolatok kavarogtak bennem a Deceiver, Deceiver és az In The Eye Of The Storm során is, amikben már teljesen mértékben a hörgés dominál.

A The Watcher és az őt követő Poisoned Arrow igazi meglepetésáradat, már amikor az ember azt hinné (első hallásra), hogy ezekben bizony White-Gluz kisasszony visszanyúl a tiszta hangszínhez, ennek még csak a töredéke sem történik meg. Előbbi dal igen slágeres lett, dallamos nyitánya után bombaként robban az ember arcába a folytatás, a Poisoned Arrow pedig picit visszafogott tempóban tarol. A Sunset Over The Empire zeneileg és hangilag is egy vérbeli mestermű, még sosem kerültem ekkora eksztázisba Arch Enemy-lemeztől, de hát mindenhez kell egy első alkalom.

Minden dalnak megvan a saját horgonya, amivel magával ránt, és külön figyelmet érdemel, hogy egyik daluk sem kelt olyan érzést mintha korábban már elsütötték volna ilyen-olyan formában. Az Arch Enemy ezúttal régi önmagát hozta, egy elsőrangú lemezt szállítottak le, amibe tényleg csak az tud belekötni, aki minden áron hibákra szakosodott. A Spreading Black Wings során valóban a régi Arch Enemy-t hallottam, de ismét ki kell emelnem, hogy Alissa White-Gluz olyan vokális bravúrokat hozott dalról dalra, hogy ez már régóta megérett arra, hogy a világra szabadítsa.

Amott és Loomis mester ezúttal is kitettek magukért, de Daniel Erlandsson is úgy püfölte-taposta a dobokat mintha nem lenne holnap. Nem gondoltam volna, hogy ez a mondat pont az Arch Enemy kapcsán fog elhangozni, de egyelőre megvan az év lemeze! A banda egyébként nemcsak a dalokra fektetett különös hangsúlyt, hiszen mindaz mellett, hogy a lemez pörköl de rendesen, a korong fele megfilmesítésre került, ezzel egyértelművé téve, hogy a vizualizálást sem vették félvállról.