Anette Olzon – Rapture (2024)

By: Sarok Bettina 2024. máj 09.

Anette Olzon visszatért hódítani és bizonyítja, hogy még mindig van sütnivalója. Pályafutása igen sokszínű skálán mozog, a svéd énekesnő ugyanis lényegében mindenféle stílusban megcsillogtatta már magát, majd szép lassan tudatosította az emberekben, hogy megérdemelten vetette meg a lábát a metálszíntéren, gyakorlatilag véglegesen.

Noha első szólólemeze nem aratott túlzottan nagy sikert, Nettie mégis komoly jövőt jósolt önálló munkásságának, amelynek második termése a 2021-es Strong lett (kritika ITT). Tekintve, hogy az énekesnő szinte az egész életét a színpadon töltötte már nem feltétlenül szükséges bármit is bizonyítania, ugyanakkor mégis. Nettie számtalanszor megkapta, hogy márpedig „ő nem is tud metált énekelni”, holott nagyon is tud, és ezt most újfent a nagyérdemű orra alá dörgöli.

Nettie pontosan egy olyan személyiség, aki nem várja el, hogy a csapból is ő folyjon, tökéletesen elégedett magával és a kapacitásával, és ez így van rendjén, azonban okkal harcolja ki magának a kijáró tiszteletet. Senkit nem érdekel, hogy ő nem vágyik ettől többre, mert ami igazán lényeges az az, hogy szívvel-lélekkel dolgozik, őszinte, de mégis szerény kisugárzással, ezek összessége pedig egy olyan képet festenek az énekesnőről, amely tele van meglepetésekkel, éppen ezért sosem szabad őt alábecsülni.

A Strong nyomán már kristálytisztán hallhattuk, hogy milyen szándékkal születnek az énekesnő lemezei, amelyben a szimfonikus- és az extrém metal vegyíti egymást egy power metálos attitűddel, ez az énekesnőtől igencsak szokatlan kombináció pedig felér egy marha nagy pofonnal azok számára, akik anno elmondták őt mindennek. Aki esetleg azt gondolta volna, hogy ez csak egyszeri alkalom volt, az óriásit tévedett, merthogy Anette Olzon a Rapture nyomán minden létező sztereotípiát földbe tipor, és elégedetten tudatosítja, hogy valószínűleg ő szolgálja ki a hallgatót 2024 legjobb lemezével!

Az énekesnő igyekezett tartózkodni a kliséktől, és habár nem mindig sikerült elkerülnie őket, ez csupán részben róható fel neki. A lemez egyébként pontosan azzal a három bombával indít, amelyeket előzetesként osztott meg, túlzott meglepetés nem is érheti az embert. A Heed The Call határozottan kipakolja az énekesnő szándékát, miszerint a szimfonikus metálban utazó kiadvány semmiben sem szenved hiányt, hiszen van benne elegendő keménység, kellő dallamosság, és egy maximumon pörgő énekesnő, aki még sosem volt ennél jobb formában!

Már a Strong is egy erős lemez volt, viszont meg sem közelíti a Rapture kapacitását, amelynek minden egyes dala a legelborultabb kétkedőt is képes meggyőzni arról, hogy ennek a lemeznek bizony a gyűjteményében a helye. Anette végre meg merte mutatni egész lényét, abszolút nem fogta vissza magát, férjével pedig elképesztő kontrasztot alkotnak – jól áll nekik a közös munka, de ezt sem ajánlatos túlzásba vinni.

Magnus Karlsson gyakorlatilag Arjen Lucassen megfelelője, ez a két zenész ugyanis olyannyira elképesztő zeneszerzői készségekkel rendelkezik, hogy már a puszta nevük garantálja, hogy hangzásban egészen biztosan fantasztikus lemezeket kap a publikum. A Rapture az elejétől a végig kiválóan meg lett komponálva, a dobok tisztán, erőteljesen szólnak, a gitárokra sem lehet panasz, noha nem mondható túlzottan fajsúlyosnak, viszont épp annyira erőteljesek, amennyire most szükség volt.

Sajnos azért egy jókora egységesség is átitatja a lemezt, ha nem is annyira feltűnően, de péládul a Heed The Call és a Greedy World már-már egymás klónjai, ha tempóban nem is, szerkezetileg mégis (lásd, kórus). A Cast Evil Out a korong legszórakoztatóbb darabja, mivel több, egymástól teljesen különböző zenekar hatását véltem felfedezni benne, a hörgés alatti kórus még a Trónok harcát is megidézte, a Head Up High kórusrészei pedig olyan Eurovízió-szerű popos hatással támogatják a nótát, amely középtempóból csupán a refrén erejéig kapcsol egyel feljebb.

A lemezt záró We Search for Peace berobbanásakor azt hittem a Lacuna Coil Our Truth-ja szól, holott rajta sincs a dal a telómon, ez mondjuk nagyon jó poén volt Nettie részéről, habár feltételezem, hogy ez a pillanatnyi hasonlóság tényleg csak a véletlen műve. Maga a nóta ugyanolyan határozottan tesz pontot a Rapture végére, mint ahogyan az első dal elkezdte. Fantasztikus utazás volt Rapture tartalma, és bár mindig azt mondjuk, hogy sosem szabad az első benyomásra hagyatkozni, kétségtelen, hogy az első reakció bizony mérvadó, merthogy ennek hatására fog kirajzolódni, hogy mi az, ami továbbra is a lejátszóink résztvevője lesz, és mi az, ami sajnos felejtős.

Anette Olzon nagyon is tett róla, hogy a Rapture mélyen beleégjen a hallgatók elméjében, kihasználta a hangja minden egyes szegletét, számos olyan mutatványt előhívott, amit korábban nem feltétlenül mutatott meg magából, és bár még mindig van mit csiszolni az egyediségén, nagyon jó úton halad. Nyilván a következő lemezre nem ártana némi változatosság, mert mint említettem, bármennyire is dallamos, és hívogató az énekesnő idei atomrobbanása, a gyors és középtempós dalok között csupán a Hear My Song című ballada nyújt némi fellélegzést, amely egyébként köröket ver az énekesnő egész eddigi balladáira.

Aki ezek után még mindig azt hiszi, hogy Anette Olzon nem tid metált énekelni, az nagyon gyorsan menjen el egy alapos fülmosásra, mivel Anette Olzon nemcsakhogy nagyon jól tud metált énekelni, de még soha ezelőtt nem énekelt ennyire tisztán, és sokszínűen – talán az Imaginaerum-on tett néhány próbát, de azóta sem hallhattunk tőle ennyire változatos megoldásokat vokálok szempontjából. Az ambíció és a fejlődés adott, ahogyan a tehetség is, most már csak az a kérdés marad hátra, hogy vajon a negyedik opuszán milyen meglepetésekkel találkozhatunk majd...

Dallista:

1.Heed the Call
2.Rapture
3.Day of Wrath
4.Requiem
5.Arise
6.Take a Stand
7.Cast Evil Out
8.Greedy World
9.Hear My Song
10.Head Up High
11.We Search for Peace