Szeptember 9-én jelent meg az Allen/Olzon-duó második nagylemeze, ami a 2020-as megjelenésű Worlds Apart folytatásaként szuperál. A kettős néhány nóta nyomán már bevezetést tartott a nyár folyamán a kiadvány tartalmába, a bevezető dalok pedig jobbára pozitív sugallatokkal teltek meg.

Az első lemez viszonylag egy szerethető alkotás volt, két igen tehetséges, ám elsősorban elismert énekes “összeboronálásával”, most azonban olyan érzésem támadt mintha a lelkesedés szikrája kialudt volna. Első hallásra egyáltalán nem győzött meg a kiadvány, ami igencsak egy meglepő észrevétel volt, hiszen a beharangozók megtették a maguk dolgát, ám később mégis úgy festett, mindhiába.

A lemezt nyitó címadó kezdeti dallama kicsit filmzeneszerű elemekkel operál, olyannyira, hogy azt is megtudom mondani, melyik adaptációt idézi fel bennem: A Gyűrűk urát. A lemez besorolását leginkább a szimfonikus és a dallamos metal közötti aranyközépútra lehet helyezni, annyi viszont biztos, hogy Magnus Karlsson lenyomata nemhogy érezhető a végeredményen, de egyenesen átjárja a dalok minden egyes porcikáját.

Tekintve, hogy világklasszis énekesek fogtak össze a projekt berkeiben nem meglepő, hogy tökéletesen harmonizálnak egymással; habár az előző dal refrénjében tisztán kivehető, hogy Russell Allen hangját erősen elnyomja Anette éneke; a So Quiet Here-ben viszont ez még csak fel sem merül. Az Out Of Nowhere egy kevésbé eseménydús dal, annyi visszhangot azonban megérdemel, hogy Anette Olzon igazán elemében van.

Az A Million Skies és a Carved Into Stone rendesen nyakon lett öntve dallamáradattal, valószínűleg a lemez két legkiválóbb daláról beszélünk, ezekhez fogható még egyáltalán nem hangzott el az előzményekben. Vokálisan és hangszerelés-ügyileg is egyaránt mesterművek. Az All Alone egy korábbi dalhoz hasonlóan semmi újat nem nyújtott számomra, egyenesen untam magam a dalközben.  

A Look At Me és az Until Its Over ugyancsak epikus szerzemények, kiváltképp az előző, amit az A Million Skies és a Carved In Stone-nal lehetne egy lapon említeni; a Look At Me-ben kifejezetten tetszik a gitár. De ide sorolhatnám még az Am I Gone-t is, ami hasonlóan egy kellemes dalocska lett. Az Are We Really Strangers ismét megmutatja, hogy mennyire pompásan működik a két énekes közötti kémia, mivel tökéletes elegyet alkotnak a hangjukkal. Csakúgy mint a Never Too Late-ben, ami amellett, hogy kivételes üzenetet hord, tökéletes lezárása lett a lemeznek.

Sokadik alkalommal figyeltem fel arra, hogy végre egy olyan lemez, ami szembetűnővé teszi a dobokat, imádom, hogy miközben pörög a dal, nem kell túlzottan fülelni, hogy minden hangszer kellően figyelembe kerüljön, mivel ezúttal egy részletgazdag dalcsokor tárul a hallgatóság elé. Első kattintásra valóban nem volt nagy durranás számomra a lemez, erőtlennek és ötlettelennek tartottam. Voltaképp van is benne némi igazság, hiszen a legtöbb dal során mérhetetlen unalmat éreztem, ami ritka jelenség, viszont messze nem lehetetlen, amikor viszont elkerülhetetlenül megjelentek az értékelhető tételek, gond nélkül felkaptam rájuk a fejemet.

Igazából még mindig nem tudom hova tenni az albumot, mivel vannak kiemelkedő szerzemények, amik tényleg kimagasló pompával ragyogják be a korongot, de a dalok többsége az most messze nem érte el az ízlésvilágom. Az értékelést ezúttal is mindenki döntse el saját ízlés szerint. 

Jurancsik Eszti gondolatai:

Amikor 2020 márciusában megjelent a duó első lemeze, meg is vásároltak vele. Telis-tele volt az album szerethető dalokkal, és úgy éreztem, valami teljesen újszerűt alkotott a Russell és Anette páros. Néhány dal már-már rádióbarátnak hatott, de ez nem volt baj, hiszen a zene ütött, változatos lett az egész korong. Russell-ről a metal rajongók többsége tudja, hogy piszok jó hangja van, de Nettie is megmutatta, ami a torkában van, és a Nightwish-ből való távozása után megjelent projektjei mind-mind azt bizonyítják, hogy ennek a sokszor - méltatlanul - lehúzott nőnek igenis van hangja, és nem is akármilyen! 

Ezzel szemben értetlenül állok az Allen/Olzon második albuma előtt. Mintha néhány korábban leselejtezett dalötletet gyúrtak volna össze és pakolták volna fel egy lemezre. Ez azért csalódás számomra, mert a kiadvány producere Magnus Karlsson, aki pl. Anette második szólóalbumánál is ezt a feladatot látta el, sőt, a sok énekesnőt felvonultató Heart Healer produkció is az ő nevéhez fűződik. Mi történhetett...?

Tény, hogy van pár ütős szám, például a Look At Me, az I Am Gone és a Never Too Late hangzásvilága megfogott, de ezeken és az eddig klipes formában megjelent szerzeményeken - Army Of Dreamers, So Quiet Here, All Alone - kívül mintha csak "töltelék" lenne a többi tétel, így sajnos nem mentik meg az albumot, amelyből sokkal többet ki lehetett volna hozni, hiszen a két énekes hangjával nincs baj, vannak jó dalok, de valami nagyon, de nagyon hiányzik...

Eszti értékelése: 06/10

Album: Army Of Dreamers

Előadó: Allen/Olzon

Dallista:

1. Army Of Dreamers
2. So Quiet Here
3. Out Of Nowhere
4. A Million Skies
5. Carved Into Stone
6. All Alone
7. Look At Me
8. Until It's Over
9. I Am Gone
10. Are We Really Strangers
11. Never Too Late

Megjelenés: 2022.09.09.

Kiadó: Frontiers