Mägo de Oz – Love And Oz II (2022)

By: Sarok Bettina 2022. okt 22.

Idegőrlő pillanatokat tud okozni, amikor egy újdonság megjelenését várjuk, hiszen amikor új dalokkal találjuk szemben magunkat, az emberben ösztönösen lejátszódik egy folyamat, egy bizonyos harc, melynek folyamán akarva-akaratlanul de azon kattogunk, hogy örülni fogunk-e az újdonságnak, vagy inkább csalódni fogunk benne. Szerencsére, amikor a Mägo de Oz nevével nézünk farkasszemet ez a jelenség szökő évente merülhet fel bennünk, a lassan harmincötéves zenekar pedig ez idáig rendre hozta a kötelezőt, évről évre lemezek tucatjait dobták piacra, melyek olyannyira mesterien lettek kidolgozva, hogy komoly fejtőrést okoz, ha mondjuk sorrendet szeretnénk felállítani közöttük.

Tizenöt nagylemez, ami tele van himnuszokkal, slágerekkel, és nem utolsó sorban meghatározó balladákkal. Txus di Fellatio párját ritkító alázattal ontja magából az érzelmesebb szerzeményeket, noha erre talán kevesen gondoltak, amikor még ifjú korában a Real Madridban védte a hálót! Miután a sérülése következményeként búcsút kellett intenie a blancóknak, ezt követően a zene mellett horgonyzott le, és talán ez betudható amolyan Isteni jelnek, hogy ő bizony erre teremtetett! 2011-re már összegyűlt a Mägonak egy lemezre való ballada, Love And Oz címmel pedig publikálásra is került a kiadvány, amelyre többek között olyan meghatározó tételek kerültek fel mint a La Rosa De Los Vientos, a Desde Mi Cielo, a Pensando En Ti, vagy a Siempre, de ezek mellett néhány új nóta is hallható volt Patricia Tapia ’Cuando Se Apague La Luz’ című szerzeménye mellett.

Több, mint tíz év elteltével, a zenekarnak most újfent lehetősége nyílt arra, hogy a még mindig új korszaknak tulajdonított, kicsit sem új érát is megpecsételje egy balladalemezzel, így kerülhetett hát kezünkbe a Love And Oz második felvonása, ami eddigi kedvenceink mellett vadonatúj dalokkal is kiegészült.

Maga a tartalom azon nyomban egy minden tekintetben friss dallal fogadja a hallgatót, a Nos Han Robado La Primavera képében. A szerzemény, – csakúgy mint az utolsóként felcsendülő, a Bandera Negrán is helyet kapott Quiero que apagues mi luz – nemcsakhogy a koronavírus-járvány tombolása alatt született, de konkrétan erről is szól. A jelenleg is köztünk lévő vírus megannyi életet követelt magának az elmúlt két évben, sokan vesztették el hozzátartozójukat, többen konkrétan a párjukat. A Nos Han Robado La Primavera pontosan ezt dolgozza fel, minden egyes sora pedig felér egy késszúrással. A dalhoz készült kisfilm tökéletesen vizualizálja a sorokat, egy megindító szerelmes történet romba döntött végét, melynek boldog befejezését egyértelműen elbitorolták, nem pedig átírták.

A No Me Digas Adiós 2006-ban került feljegyzésre, és Txus verseskötetét az El Cementerio de Los Versos Perdidos sorait erősítette. A dalt akkor a zenész jó barátja Juanmi Rodríguez, a Mägo de Oz első énekese énekelte fel, akivel egyébként közösen szerezték a nótát, de meghatározó énekrészlettel egészítette ki a sorokat Leo Jiménez is, a vokálokért pedig már akkor is Patricia Tapia felelt – az énekesnő hangja egyébként egy oktávnyit sem változott. Az, hogy a Mägoval újra felvették a tételt, nemcsak maguknak tettek egy óriási szívességet, hanem a fanokat is boldoggá tudták tenni, ugyanis amióta Zeta csatlakozott a zenekarhoz, ha tehetnék, a rajongók a teljes diszkográfiát felénekeltetnék vele, hangi adottságai ugyanis rengeteg kaput megnyitottak a banda számára. Noha ezúttal is egy komor hangulatú dalról van szó, Zeta hangjában van egy fajta megmagyarázhatatlan elán, ami megnyugtatja a hallgatót, egyszerűen kitaszít térből és időből, befagyasztja a könnycsatornákat, és elfeledteti a szöveg szívszorító szálait – ezáltal csak a vokális bravúrjaira figyelünk, ami mindenért kárpótol.

A Si Supieras... még a 2014-es megjelenésű Ilussián kapott helyet nem kis sikert aratva, hiszen egyike azon balladáknak, melyekben Zeta igencsak brillírozhat kedvére. Érdekes, de nekem valahogy jobban tetszik a dal angol nyelvű változata, a Mistery, spanyolul kicsit sűrűnek hat a szöveg, angolul viszont minden egyes puzzle-darab tökéletesen a helyén van, nem annyira vergődős a történet mint mondjuk ebben a formában. Szokták is mondani, hogy a jóból is megárt a sok, nos ez most érvényes a lemez első negyedére, bármennyire is szívfacsaróan, gyönyörűen megfogalmazott szövegek tárulnak elénk, a költő monoton, nem mellesleg igencsak gyötrődő, már-már haldokló siránkozásának felhalmozása túl sok egyetlen lemezre, egyenként talán még meg is állnák a helyüket.

Tekintve, hogy még mindig egy balladalemezről beszélünk, egyértelmű, hogy a lemez egész esszenciája voltaképp az érzelmekre vetül ki, azon felül is a búcsúzás, a számunkra kedves (személy) elvesztése a legfőbb fogaskereke az egésznek, noha akad példa földbe tiport szerelemre is. Hogy mivel lehet mindezt megfejelni? Nos, a válasz az Espera en el cielo című dalban rejlik. A központi téma továbbra is az eltávozás és a búcsúzás függetlenül attól, hogy emberről vagy esetenként állatról van-e szó, gondoljunk csak az After Forever ’Cry With A Smile’ című dalára, amit Floor Jansen a család kedvenc kutyusának haláláról írt. Txus is hasonlóképp tett, ugyanis a nóta a kedvence elvesztéséről regél. A Quiero Morirme en Ti ugyancsak egy olyan tétel, aminek nem érdemes bolygatni az alapkövét, magyarul ez annyit tesz, hogy ne akard minden áron lefordítani a szöveget, inkább hagyd, hogy a zene az elejétől a végéig magával vigyen.

Többször is bebizonyosodott már, hogy amire mindennél jobban szüksége van ennek a bandának az Patricia Tapia! Az énekesnő ez idáig a vadabb, tipikus patris dalokkal okozott kisebb-nagyobb meglepetéseket, de az egyik lemezkritika során pedzegettem, hogy bátran adhatnának neki melankólikusabb dalokat is, a balladákban ugyanis felszínre törnek olyan hangszínek, melyeket nem minden nap hallhatunk tőle. A María Soliña során kivételes előadást hallhatunk az énekesnőtől, aki a megszokottakkal ellentétben ezúttal szopránosabbra vette a figurát, noha nem is vitte túlzásba! Kitűnő meglátás ez, így a kevesebb végül több lett, a végeredmény pedig tetőtől talpig véget nem érő libabőr lett! ! Említettem már, hogy a spanyol anyanyelvű énekesnő galíciai nyelven adja elő a nótát, mindezt eget rengető profizmussal?

A Todo lo que soy sem egy ismeretlen tétel, a nóta ugyanis még 2010-ben került megjelenésre a Héroes de pacotillaval való közreműködés során. Noha Txus mindössze a dalszerző szerepét öltötte magára, végül nem okoz nagy meglepődést, hogy ezúttal saját zenekarával újra rögzítette a dalt, Zeta hangja pedig merőben feldobja az egyébként is hangulatos szerzeményt. Ezen a részlegen is helyet kapott a Siempre című dal, aminek érdekes módon a koncertváltozatát pattintották fel a dallistára, nevezetesen azt a felvételt, ami a Diabulus In Opera című DVD-jükön hallható, és amit a mexikói arénában tartott koncerten rögzítettek. A dalt eredetileg Jose Andréa énekelte fel a 2010-es Gaia III: Atlantia című lemezre, majd a későbbiekben a Celtic Landen került előtérbe, immár Patricia Tapia énekével. Aki esetleg azt gondolta volna, hogy újfent az énekesnő hangszálai tolmácsolják a dalt az egészen biztosan meglepődött a koncertfelvétel hallatán, noha feltételezhetően ez sem töltötte el csalódottsággal a nagyérdeműt, hiszen Javier Domínguez már többször is bizonyította, hogy a balladák általa kelnek csak igazán szárnyra.

A Moriré siendo de ti szintén a 2014-es Ilussián hallható, ezzel pedig el is árulhatjuk, hogy a lemez egyik leggyönyörűbb pillanatát is e nóta képében tisztelhetjük. Messze nem volt kérdés, hogy a dalnak helye van a Love And Oz folytatásán, hiszen korábban, ballada keretein belül még sosem rakták össze Zetát és Patrit, akik egyébként tökéletesen szólnak együtt, a későbbiekben ezt azért fejben tartották, és a Bandera Negra dalcsokrában is megajándékozták a hallgatókat egy érzelmes duettel. Hogy mit tartottak még észben? Azt, hogy Patricia Tapiából sosem kapunk eleget! Patri az Augas do río című dalban is brilliáns teljesítményt nyújt a Luar Na Lubre énekesnőjével kiegészülve, a két pacsirta pedig a lemez legkiemelkedőbb kettősét tette le az asztalra, megalkotva ezzel a korong egyik legjobb pillanatát. Rosalía de Castro verse valósággal életre kel a hölgyek által, akik ezúttal is galíciai nyelven tolják az elejétől a végéig – és valóban a lemez legpompásabb momentumát idézik elő.

1998-ban adták ki a La Leyenda De La Mancha című albumjukat, amire rögzítésre került egy Rainbow-dal, a Mägo révén mi ezt úgy ismerjük, hogy El Templo del Adiós. Az eredeti cover akusztikus gitárral és hegedűvel operált, most 2022-ben gondoltak egyet és egy szál zongora kíséretével vették fel a nótát, pontosan úgy ahogyan egykor Zeta is tette, amikor jelentkezett José Andréa megüresedett helyére. Mivel klasszikusokat nemigazán lehet elrontani, úgy ennek a formának is megvan egy adott hangulata, de ha választanom kellene, akkor nekem egy kicsit jobban átjön az akusztikus változat. Természetesen a balladák királya, a Desde Mi Cielo sem maradhatott ki a sorból, amit ezúttal Leo Jiménez előadásában hallhatunk. Csakúgy mint mondjuk a Fiesta Pagana, úgy a Desde Mi Cielo is egy egyszeri, megismételhetetlen mérföldkő lett a csapat történetében, mi több, amolyan mérce lett az összes többi szerzeménnyel szemben.

Leo Jiménez nem véletlenül volt a legesélyesebbek között, hogy átvegye a stafétát a 2011-ben énekes nélkül maradt zenekarban, hiszen többször is közreműködött már a bandával, egyúttal a spanyol front egyik legkiválóbb énekeséről beszélünk, aki sosem tud hibázni és mindig az átlagon felül teljesít. A Desde Mi Cielo fontos darabja lett a koncerteknek az elmúlt időszakban is, és ha megfigyeljük, hogy a 2005-ös megszületése óta hány énekes hangján köszönt már vissza, akkor kialakul egy bizonyos szimpátia sorrend, noha a legtöbb rajongó úgy véli, hogy az eredeti egész egyszerűen lekörözhetetlen. Életemben először ebben nem tudok egyet érteni, ugyanis szerintem túl sokat kellett várni erre a változatra, mire megkaptuk, azonban megérte, ugyanis még senki sem énekelte el ennyire jól a dalt mint Leo – még a Mägo énekesei sem, noha mind ketten rendkívüli előadók.

Mivel a lemezen tizenöt dal kapott helyet, és már emígy is sok információval lettünk gazdagabbak, amolyan kitérő gyanánt, a Noche en la Toscana szolgáltat némi szünetet, ami egy instrumentális szerzemény, és bevallom őszintén felemelő érzés volt egy kicsit a hangszerekre figyelni, így a vége felé határozottan fel lehet töltődni, én a helyükben azonban valahol a dallista felénél tudnám leginkább elképzelni, mivel a lemez elején elhelyezkedő dalok keményen ráfeküdtek a szenvedésre, és leginkább az elmúlás motívumára.

Utolsó előtti dalként az Epílogot hallhatjuk, mely nóta a 2010-ben azonos néven ellátott lemezen kapott helyet. Az új változatban magasabb szintre emelték a hangszerelést, a mindössze két versszakkal rendelkező tételben pedig földöntúli élmény, amikor megszólal a zenekar frontembere. Javier minden egyes lemezen egyre inkább meggyőzi a konokabb fanokat, akik meg alapból odáig vannak a művészetéért, folyamatosan felteszik a kérdést, hogy van-e még olyan, amit nem tud, vagy bármi amit még egyáltalán nem hallottunk tőle? A legutolsó dalként a tavaly megjelent Bandera Negra egyik legkiemelkedőbb gyöngyszeme, a Quiero que apagues mi luz csendül fel, amely ezúttal is Zeta és Patri kettősét helyezi középpontba. Mivel még mindig egy friss anyagról van szó, így érthető, hogy nem igényelt semmiféle változtatást a dal, tökéletesen rendben van, és egy hatalmas katarzis közepette tesz pontot a balladák világának végére.

Csodás dolog belegondolni, hogy egy ilyen kaliberű banda mint a Mägo de Oz időről időre rákényszerül arra, hogy a legcsodásabb dalait összegyűjtse egy kalap alá és alkosson valami üdítően újat. Rengeteg daluk született már ivászatról, meg boszorkányságról meg a k***** rock and rollról, de amikor szembesülünk azzal, hogy a legcsodásabb érzelmes dalok is tőlük származnak, akkor az már egy teljesen más oldalát vetíti a térképnek. A Love And Oz első fejezete betudható akár az előző korszak lezárásának, hiszen az volt Jose Andréa utolsó munkája a csapattal, távozása óta pedig gyakorlatilag a háromnegyed banda lecserélődött, az alapítók közül pedig napjainkra Txus és Moha maradtak.

A Love And Oz mostani, második felvonása immár az új éra képviseletében jelent meg, ezzel is biznyítva, hogy bár hangzásban sokat változtak, egyúttal fejlődtek is, hiszen megannyi csodás zene- és dalszerző került a bandába, akik sokkal többet hozzá tudnak tenni az eddig megszokott formához. Ott van még a rendkívüli Patricia Tapia is, aki ahhoz képest, hogy háttérénekesnőként kezdte pályafutását a bandában, mára alapembernek számít, rengeteg teret kapott a kibontakozásra, aminek én személy szerint nagyon örülök, hiszen a valaha élt legjobb énekesnők egyike, aki sokkal nagyobb figyelmet érdemel(ne) annál, mint amiben része van; ha valaki tényleg pótólhatatlan a Mägoban, akkor az Patri, nélküle valahogy elvesznek a dalok megszokott varázsai, a plusz amitől igazán szeretjük őket.

Dallista:

01. Nos han robado la primavera (kiadatlan dal)
02. No me digas Adiós (újra rögzített)
03. Si supieras…
04. Espera en el cielo
05. Quiero morirme en ti
06. María Soliña
07. Todo lo que soy (újra rögzített)
08. Siempre
09. Moriré siendo de ti
10. Augas do río (Luarna Lubre közreműködésével) (kiadatlan dal)
11. El Templo del Adiós (zongorával kísért, újra rögzített)
12. Desde mi cielo (szimfonikus változat, Leo Jiménez közreműködésével)
13. Noche en la Toscana (instrumentális – demo, kiadatlan)
14. Epilogo (2022-es változat, újra felvett)
15. Quiero que apagues mi luz