Volt idő, amikor javarészt a szimfonikus metál töltötte ki az érdeklődési körömet, de ez már manapság egyáltalán nem mondható el rólam, noha ez nem egyenlő azzal, hogy hidegen hagyna a műfaj. Már jó ideje más és más érdekel, észrevételem szerint pedig a zenészeknek manapság fogalmuk sincs arról mit is játszanak szimfonikus metál fül alatt; hiszen nem egy példa akadt már arra, hogy köze nincs a szimfó metálhoz annak, amit épp hallunk, de hát ki mondta, hogy erővel be kell skatulyázni az együtteseket? Tény, hogy a szimfonikus metál alapból hanyatlóban van, – magyarul ez annyit tesz, hogy kihalófélben van –, a bandák kezdtek áttérni a modernebb, poposabb alapra, ami nekem úgy ahogy van nem a fogamhoz való, mert ha már valami  metál, akkor az legyen metál, legyen gitárorientált, őrüljek meg a fajsúlyos riffektől, és persze legyen benne minden, ami jellemző a metálzenére, a popot meg hagyjuk meg annak, aki popzenész (méghogy popzenész, ez jó vicc).

Hajdanán igyekeztem időben lecsapni a szimfonikus metált játszó bandákra, azok közül is azokra, akik saját belátásom szerint igazán ízléses muzsikákkal tették gazdagabbá a világot. A Delain zenéje valamikor az April Rain lemez megjelenésekor jutott el hozzám, meg is szerettem a bandát, különösen az első, Lucidy című lemezük lett óriási favoritom, már fogalmam sincs mennyire hallgattam rongyosra, de ha mondjuk meg lenne a lemez CD-n egészen biztos lennék abban, hogy a papír már réges rég lekopott volna róla.

Később azonban hanyatlani kezdett az érdeklődésem a banda iránt, minden lemezüket hallottam, de pusztán alig néhány dal nyerte el igazán tetszésem. Őszinte leszek, Charlotte Wessels hangjában nekem mindig volt valami furcsaság, ami miatt kevésbé tetszett ez-az. Hol erőltetett volt, hol pedig erőtlen. Talán pontosan ez volt az oka annak, hogy jobban kedvelem a Delain koncertlemezeit, mivel a fellépéseken Charlotte tényleg belead apait-anyait, túlszárnyalja az album verziót, és olyan erővel ruházza fel a dalokat, melyek hiányérzete valósággal süt a lemezekről.

Meglepődtem, amikor megjelent a hír a banda széteséséről, noha egészen biztos voltam benne, hogy a hírek ellenére teljesjogú zenekarként térnek majd vissza, az egyetlen fennmaradó kérdés azonban egyértelműen az volt, hogy ki fogja átvenni a stafétát frontemberként. A legutóbbi lemezüket szerintem futtában hallgattam meg, nem is nyerte el a tetszésem, most azonban volt bennem egyfajta pozitív előérzet, hogy az egykori tagok visszatérése és Diana Leah énekesnő érkezése valami egészen új színt fest majd az együttes palettájára, és életemben először izgalomtól fűtve vártam egy Delain-lemez debütálását.

Meglehet, hogy kegyetlenül hangzik, de néhányszor szabályosan vártam már a hírt, hogy mikor esik át vérfrissítésen a zenekar, mivel olyan érzésem támadt, hogy a Delain megérett a változásra, amikor viszont tényleg megtörtént a drasztikus tagváltás-áradat, egy kicsit én is felszisszentem a hogyan továbbot illetően. Diana Leah azonban rögvest meggyőzött magának, és nemcsak én voltam az egyetlen, aki hasonlóképp vélekedett.

Nagyon nem szeretnék belemenni a szokásos énekesnő-hasonlítgatós nyavajába, mert egyébként sem kedvelem ezt a rendre vérremenő hangoskodást, persze el lehet mondani miért kedveljük jobban egyiket a másiknál, de attól még nem utálhatjuk az egyiket csak azért, mert a másikat jobbnak ítéljük. Szerintem a Delain szép örökséget épített fel, de most az van ami, ezt kell szeretni, vagy legalább megszokni. Mint már pedzegettem, sosem voltam túlzottan nagy rajongójuk nem is fogok a múlttal foglalkozni, sokkal inkább a jelenre koncentrálok, illetve a jövőre, ami még ennél is jobb lehet.

Nem tagadom, hogy a lemezt nyitó Hideaway Paradise, többszöri hallgatás után is ugyanúgy átfolyt rajtam, mint az első alkalommal, vannak jó pillanatai, de nem az igazi. Ellenben a The Quest And The Curse című dallal, ami már az első másodpercben megnyert, tipikus Delain-dal, szinte bármelyik lemezükön megállná a helyét, azonban kétségtelen, hogy itt a helye! Súlyosabb gitártémák, durrogó dobok egyaránt fő elemei a dalnak, Diana Leah énekesnő pedig elképesztően jól szól, hangja igen játékos, hol erőteljes, hol pedig angyali szoprán. Kiváló! A Beneath természetesen már a koncerteken is megmutatta a közönségnek, hogy ez egy olyan dal, amire a közönség és a zenészek is egy emberként ugrálhatnak kedvükre, miközben a dalban tökéletes elegyet alkot Diana és Paolo Ribaldini harmonikus kettőse.

A The Cold szintén egy vérbeli Delain-nóta, a lemezen szereplő dalok közül egyértelműen ez lett a szimfonikus metál megtestesítője, ehhez sorakozik fel még a Queen Of Shadows, melyben ismét nagyot villan Diana és Paolo kettőse, akik egyébként kiváló kontrasztot alkotnak, ajánlatos lett volna elgondolkodni azon, hogy esetleg együtt vigyék tovább a Delain örökségét, ugyanis olyannyira jól szólnak együtt, hogy akár a teljes lemez elbírta volna a duettes megoldásokat.

Az eddigi dalokkal ellentétben az Invictus egy sokkal sötétebb vonalon mozog, fergeteges kórusok, erőteljes riffek, pattogó dobok – egy szóval minden megvan benne, amitől a lemez egyértelmű húzódalává válhat. Diana hangja ismét változatos és játékos, Marco Hietala megmásíthatatlan orgánuma pedig óriási erővel ruházza fel a nótát, amolyan pluszt adva az egész szerkezetnek, és hát ne feledkezzünk meg Paolo Ribaldiniről sem, aki ebben a tételben is jelen van, igaz csupán a háttérben.

A kör az Underland című dallal zárul be, és ennél tökéletesebb lezárást aligha lehet elképzelni! Mondjuk én simán hallgattam volna még a lemezt. Az Underland ismét sötét kórusokkal lett vegyítve, és be kell vallani, azért kár, hogy a vége felé kezdtek felpörögni az események, merthogy az tény, hogy bár voltak erősebb dalok a lemez elején, azért nem lehet elmenni az mellett, hogy unalmasabb dalok is felkerültek a dallistára, noha semmi okom arra, hogy pálcát törjek a banda felett, ugyanis ennél jobban még sosem szerettem őket!

Sajnos a Delain most abba a kútba esett, hogy a fülek és a szempárok egyaránt az énekesnőre szegeződnek, egyesek arra vannak rákattanva, hogyan tudnák leginkább kiaknázni a Charlotte vs. Diana témát, aminek őszintén szólva semmi értelme! Charlotte csodás énekesnő, ez nem vitás, viszont az ő ideje lezárult, ugyanúgy ahogy egy fecske sem csinál nyarat, úgy egy lemez sem fogja megváltani a világot. A Dark Waters szerintem kiváló alkotás lett, ha mondjuk a zenét nézzük, akkor sajnos kijelenthető, hogy a banda semmi újat nem alkotott, mi több, mindössze nyomokban tartalmazza régi önmagát, Diana viszont olyan sokszínűséget, és finomságot vitt a dalokba, hogy egyszerűen muszáj újra és újra lejátszani őket! A Dark Waters egy teljesen új történet első fejezete, ami minden bizonnyal még sok-sok izgalmat tartogat a jövőre nézve, éppen ezért nem tartom ildomosnak elítélni a bandát, pusztán apróságok végett! 

Egy zenekarban normális, ha ehhez hasonló változások állnak be, van akiket ez megtör, de van akik készek újra kezdeni, kerül, amibe kerül. A Delain pontosan ezt tette: a drasztikus változás ellenére is összeszedték magukat, kiálltak a nyilvánosság elé, kiadtak egy lemezt, ami biztosan nem öt perc alatt készült el, vállalták az ezzel járó kritikát, ami szerencsére jobbára pozitív töltetű volt, kiadtak egy „ilyenek vagyunk most” alapon nyugvó albumot, ami nem mindenkinek nyerte el az ízlését, de ez még nem jelenti azt, hogy a következő lemezük nem lesz még ennél is ütősebb, holott itt is hallhattunk hörgést is meg minden; ja és volt már ennél gyengébb lemezük is!

Dallista:

01. Hideaway Paradise
02. The Quest And The Curse
03. Beneath
04. Mirror Of Night
05. Tainted Hearts
06. The Cold
07. Moth To A Flame
08. Queen Of Shadow
09. Invictus
10. Underland

Album: Dark Waters

Előadó: Delain

Kiadó: Napalm Records

Megjelenés: 2023.02.10.

Értékelés: 9/10