Archangel – Total Dark Sublime (2023)

By: Sarok Bettina 2023. okt 20.

Hónapok óta szemezgetek már az Archangel debütálólemezével, de valamiért sosem tudtam igazán időt szánni arra, hogy megismerkedjek a csapattal. Nem titkolom, többször is elgondolkodtam azon, hogy vajon mi minden fogadhat, amikor elindítom a hanghordozót, de egyik feltételezésem sem állta meg a helyét, de tulajdonképpen úgyis fogalmazhatnék, hogy hagytam magam meglepni.

A dán formáció amolyan horror rockot játszó alakulatnak vallja magát, na most ebből kifolyólag természetesen mindenkiben elindul a fantázia áradat, hogy akkor mégis mi a jó fenét játszhatnak, ha horror tematikájuk van, meg olyan bandák rajongóinak kínálják magukat, mint mondjuk a Metallica, de közben punkos hatásokkal is megszórják a zenéjüket.

Na most engem, akinek a haja is égnek áll a punk szó hallatán, rendesen el lehet ijeszteni ezzel az egy szóval is, valamiért mégis furdalt a kíváncsiság, mondván, hátha nem is érződik majd annyira az a bizonyos hatás, és egy egészen meglepő korongban lehet részem. Hogy mi vonzott mágnesként az Archangel munkásságához, az egészen biztosan nem a borítóban keresendő, így is hetekbe telt, mire rájöttem, hogy mi mindent tartalmaz az illusztráció, minden esetre úgy döntöttem, hogy ismét fejest ugrok az ismeretlenbe, és behódolok egy olyan lemeznek, amelynek során szembe találhatom magam a nemezisemmel.

Történetünk a The New God című dallal veszi kezdetét, kiindulva a fentebb elhangzott információk némelyikéből, én arra számítottam, hogy majd olyan istenesen beindul a buli, vad üvöltözésekkel, stb, ehelyett egy Metallicára hajazó intro vezeti fel a tételt, amihez hamar csatlakozik az ének is, ami igencsak kellemes. Kisvártatva teljes erőbedobással robban az arcunkba a dal, csak sajnos nem annyira, hogy ezer felé keressük a darabjait. Nem zárom ki persze, hogy hülyeséget beszélek, de nekem sokkal inkább hajaz egy ici-picit trash metálra, mintsem punkos cuccra, de mivel alapból nem csípem a punkos dolgokat, könnyen lehet, hogy az észrevételem, nemcsak vakvágányon van, de egyenesen orbitális ökörség.

Kétségtelen, hogy van egy adott hangulata a lemeznek, én eleinte azzal voltam, hogy majd olyan hatással lesz rám, hogy tegyük fel, a szemem kifolyik, vagy a nyálam fog csorogni, mert „kell még” érzetem támad – egy szóval, azt hittem, hogy mire véget ér a lemez pontosan úgy fogok kinézni, mint az az izé a borítón, aminek a szája körül megszaladt a festék. A Take My Soul amellett, hogy ismerős dallamokkal szolgál, egy relatív lassú dal, mégsem lehet kikapcsolni, egyszerűen visz magával. Azt hiszem idén ez az első lemez, amin minden egyes dalban tisztán kivehető a basszusgitár, és még olyan pazar szerepeket is kap, amihez foghatót ebben az évben még nem hallottam.

A srácok rendesen ráfeküdtek a stadionrock hangulatra is, ez leginkább a Dance Demon Dance-en érezhető, míg a Blind Dragon-ben profi gitármunka megy végbe, és még csak nem is zavar a punkos hatás – ebben a formában talán még be is jön. Kicsit olyan, mintha két arca lenne a lemeznek, vannak a punkosabb darabok és azok, amelyek halvány nyomokban trashes szálakat tartalmaznak, de a dallamos rock elegyével alkotnak egy furcsa, de mégis izgalmas mixet. A felettébb tombolás után, jót tesz a lemeznek a kézifék behúzása, a Vidine ugyanis egyfajta friss levegőként hűti le a felforrt indulatokat.

Az Apollyon Vistasról nekem Billy Idol Rebel Yell-je ugrott be hirtelen, mint hasonlítási alap, a Cast Down pedig ismét éles kanyart vesz a punkos tombolás felé. A végéhez közeledve ismét egy balladaszerű tétellel hűtik le a hallgatókat, miközben én végig arra számítottam, hogy a Catatonic Children majd a zúzósabb nóták táborát fogja erősíteni.

Debütálólemezhez képest szerintem egészen korrekt lemez lett a Total Dark Sublime, kapunk ezt is azt is, és tulajdonképpen lényegtelen, hogy punk vagy metálos hallgatja a lemezt, mert mind két közeg remekül azonosulni tud vele. Kifejezetten tetszik, hogy bár szándákosan úgy állították össze az albumot, hogy mind két közeget könnyedén meg tudják célozni, ügyeltek arra, hogy okosan és jól megfontolva játsszák ki a lapjaikat. Egy pillanatra sem fullad ki a lemez, köszönhetően annak, hogy úgy bántak a dalokkal mintha egy pakli kártya lenne, jól megkeverték, így a sürgés-forgás, tombolás után kifejezetten üdítően hat, amikor egy lassabb nóta veszi át a stafétát.

Függvényében annak, hogy továbbra sem kedvelem a punkos cuccokat, azért elégedett vagyok az Archangel bemutatkozó lemezével, amit egészen biztosan többször is előveszek majd. Kicsit dühös vagyok, amiért hónapokon keresztül csak lestem a borítót meg a dalokat, ahelyett, hogy elindítottam volna a hanghordozót, de szokták is mondani, hogy jobb később mint soha.

Dallista:

1. The New God
2. Take My Soul
3. Dance Demon Dance
4. Blind Dragon
5. Sunslayer
6. Vidine
7. Apollyon Vistas
8. Cast Down
9. Catatonic Children
10. Total Dark Sublime