Némi csúszással ugyan, de boltokba került a Saltatio Mortis immáron sokadik nagylemeze, a Finsterwacht. A formáció immáron huszonnégy éve áll töretlenül a medieval metal képviseletében, és bár nem ők találták fel magát a műfajt, mégis ők vannak számontartva a legnépszerűbb képviselők között. Páratlan stílusukkal sikeresen ki tudtak tűnni a szintér már befutott képvelői közül, ezáltal komoly szerepet vállalva a medieval metal népszerűsítésében.

A zenekar azonban folyton képes új oldalát mutatni a lemezeken, ezáltal nem válik lapossá és unalmassá a munkájuk. A legutóbbi lemezüket egyfajta kortárs irányba terelték, sokkal modernebb formát öltött ugyanis elődjeinél, míg a most érkezett Finsterwacht egy újabb szeletet kínál a Saltatio Mortis rejtett oldaláról. Elmondásuk szerint most minden eddiginél epikusabb köntösbe bújtatták a dalaikat, a vendégek mellett ugyanis kórus és szimfonikus zenekar tette színesebbé a nótákat, amely korábban nem feltétlenül volt jellemző a srácok alkotási módjára.

A banda óriási alázattal készíti a lemezeit, ennek eredménye pedig igencsak gyümölcsöző, hiszen 2015 óta gyakorlatilag letaszíthatatlanokká váltak az eladási listákon, az azóta megjelent lemezeik ugyanis rendre az első helyig meneteltek, ráadásul igen rövid időn belül aranyozódtak be – a 2022-es Für Immer Frei például alig egy hét alatt könyvelhette el ezen sikerek összességét. A Finsterwacht felvezetői rendre másról adtak tanúbizonyságot, hiszen mindaz mellett, hogy bebizonyosodott, hogy most minden létező lehetőséget bevállaltak, kiderült, hogy a gyökereikhez is erősen ragaszkodnak, ami dicséretes.

A lemezt nyitó Finsterwacht pályafutásuk talán legpazarabb nótája lett, amely valóban egy igazán epikus, izgalmas, nem mellesleg fordulatokkal teli szerzemény, amit egyszerűen öröm hallgatni. Külön elismerésem, hogy bevállaltak egy közel tízperces dalt, amelynek az eleje felér egy intróval, a kórust ugyanis narráció váltja, amelyet eleinte misztikus alapok támogatnak, majd ezeket felváltva érkeznek a folkos alapok, furulyával és akusztikus gitárral. A harmadik perc körül robban be igazán a szerzemény, amely magával hozza a Saltatio Mortis minden apró esszenciáját, ami valaha is jellemző volt a munkájukra, egyúttal minden egyes újra hallgatás során sikerül elérniük ugyanazt a katarzis alapú feelinget, amely az első hallgatás során lett úrrá rajtam. Mondanom sem kell, hogy Hansi Kürsch szerepeltetése egy az egyben magával hozza a Blind Guardian-féle dallamvilágot is, miközben befut az első nagyobb csavar.

A Finsterwacht magában hordozza a múltat és a jövőt, hiszen korszakok és műfajok keresztezik egymást, a medieval vonal ugyan egyrészt epikusabb lett, mégis egy ponton megmaradt modernek, a folkos alapok pedig tovább emelik a színvonalat. Még a lassú résznél sem hat elnyújtottnak vagy unalmasnak a tétel, amely újfent tempót vált, mígnem a nóta elején is hallható kórus tesz méltóképpen pontot a végére – mestermű.

A Faunnal felvett Schwarzer Strand kicsit visszavesz a sebességből, a hangsúly pedig átkerül a folkos vonalra, míg a Vogelfrei némileg visszarepíti a hallgatót a legutóbbi lemez hangulatába. A Grimwulf című szimfonikus átvezetőt követően egy sokkal könnyedebb nótát köszönthetünk a Der Himmel Muss Warten képében, amely igazából csakis a folkos hangzásra hagyatkozik, mentesítve a nótát a gitároktól. Igazi különlegesség fogadja a hallgatót a We Might Be Giants révén, amelyben Peyton Parrish valamint Cristina Scabbia is tiszteletét teszi, a zenekarnak pedig ismét sikerült úgy alkotnia valami egészen egyedit, hogy közben megmaradt kortársnak.

Rögtön az elején belefutottunk az epikus dalok királyába, ez az epikusság azonban a lemez folyamán valahol elveszett az éterben, a Feuer Und Erz során azonban visszatér, és sikeresen kiengeszteli a hallgatót. Noha elsőre egy zúzosabb dal rajzolódik ki a cím alapján, ez korántsem így van, ugyanis a Feuer Und Erz a valaha megírt leggyönyörűbb Saltatio-ballada, amely igazából megkoronázza a lemez egész lényét, plusz visszahozza a hidegrázós, katarzis alapú feelinget, amit bevallom őszintén a korábbi lemezeiken nem sűrűn tudtak elérni nálam.  

A Genug Getrunken felveszi a versenyt a pörgősebb dalokkal, miközben ezúttal is egy duettel találjuk szemben magunkat. A Carry Me gyakorlatilag a mér elhangzott dalok bizonyos momentumaiból szívta fel magát, ami bár érzékelhető, mégsem válik zavaróvá, Tina Guo csellista egyébként fantasztikusan kiegészítette a tételt. Az Oh Treues Herz zárja a lemezt, amelynek szimfonikus/billentyűs részei a verzék alatt meghúzódva a Trónok harca betétdalára hajaznak, vannak jó pillanatai a dalnak, viszont egyértelmű, hogy nem ez a legötletgazdagabb szerzemény a lemezen.

A zenekar igyekezett mindent kimaxolni, amit csak lehetett, kisebb-nagyobb sikerrel pedig ez össze is jött. Ezúttal is bebizonyították, hogy pontosan úgy zenélnek, ahogyan csak szeretnének, nem ragadnak meg egy adott műfajnál, szívesen játszadoznak, kombinálnak, ha kell, és ez pontosan így van jól. A Finsterwachttal komoly mércét állítottak fel maguk előtt, ami viszont kétségtelen, az az, hogy az elejétől a végig sikerült hitelesnek maradniuk. Aki ismeri a Saltatio munkásságát az pontosan tudja, hogy a srácok gondosan ügyelnek arra, hogy a szöveg nem is, de  a dallamvilág legyen annyira meggyőző és fülbemászó, hogy akkor is visszatérj egy-egy dalhoz, amikor nem vagy kibékülve a szöveggel, a zene viszont teljesen megragad a fejedben.

Dallista:

⁠Finsterwacht
⁠⁠Schwarzer Strand
Vogelfrei
Grimwulf
Der Himmel Muss Warten
Aurelia
We Might Be Giants
Feuer Und Erz
Genug Getrunken
Carry me
Oh Treues Herz

Album: ⁠Finsterwacht

Előadó: Saltatio Mortis

Kiadó: Prometheus Records

Megjelenés: 2024.06.07.

Értékelés: 9,5/10