Leaves’ Eyes – Myths Of Fate (2024)

By: Sarok Bettina 2024. már 21.

Kilencedik lemezével tért vissza a javarészt német tagok alkotta Leaves’ Eyes, mely zenekar ugyanúgy nagyágyúnak számít a szimfonikus metal palettáján, mint a Nightwish vagy az Epica. A különbség mindössze annyi a felsoroltak és a Leaves’ Eyes között, hogy főszereplőnk sosem állt meg egyetlen műfajnál, a szimfonikus elemeken túl, ugyanis kiválóan ötvözték zenéjükben a folkos kiegészítőket, melyek a banda fő esszenciájáért felelősek.

Jómagam viszont nehezen barátkoztam meg annak idején a zenekarral, noha többször próbálkoztam velük az évek során, de végül rendre kudarc lett a vége. Egy szép napon azonban csak megtört az a bizonyos jég, de viszonylag későn, merthogy nem sokkal később beállt a zenekar háza táján az a bizonyos – érvágásnak is beillő – orbitális változás, amit az átlag ember csak úgy nevez, hogy énekesnőcsere. Kezdhettem tehát, mindent az elejéről, mivel ismét meg kellett barátkoznom a bandával, de ahogyan az első, úgy a második korszak sem adta magát egykönnyen.

Az utóbbi két lemezük zenei téren majdhogynem zseniális lett, az énekkel azonban sehogy sem tudtam megbirkózni. Semmi bajom Elina Siirala énekesnővel, csakhogy szegénykém pontosan úgy szól a lemezeken, mintha az orrából énekelne, zéró levegővétellel. Tekintsünk most el attól, hogy ki a jobb és ki a gyengébb, mivel szerintem, pont hogy ez a világ legnagyobb baromsága. Akiből egyszer énekes lesz, az nyilván azért történik, mert jó benne, van hozzá kapacitása és a tehetsége, az meg már tényleg a tiszteletlenség legalja, ha górcső alá kapjuk egy teljesen más kaliberű kollégával, csakhogy elmondhassuk róla a gyengeségeit, miközben egy tehetséges, nem mellesleg egyedi adottságokkal rendelkező művész becsületét tiporjuk a semmibe.

Szeretem a klasszikus cuccokat és az újdonságokat is, az viszont már merőben nem mindegy, hogy milyen arányban oszlik meg e két fogalom. A Leaves’ Eyes szimfonikus metálja nekem mindig is jobban hajazott a folk metálra, szimfonikus betétekkel, mintsem fordítva. Most azonban térfél csere történt, ó, de még mekkora, ugyanis a zenekar az új lemezével tökéletes filmzenei alapokra építkezett, melyek során, háttérbe szorult a folkos hangzás, helyét pedig az ízig-vérig szimfonikus meder vette át, és meg merem kockáztatni, hogy a húszéves pályafutásuk során még sosem szóltak ennyire jól, mint ahogyan most; holott klasszikus, megmásíthatatlan lemezeik nekik is akadnak bőven.

A Myths Of Fate gyakorlatilag teljes egészében Elina köré lett építve, habár Alexander Krullnak is megvannak a maga markáns villanásai, ő azonban most háttérbe vonult, hagyva, hogy az énekesnő kellőképp kivirágozhasson. Zenei téren ezúttal is egy kifogástalan lemezzel van dolgunk, Elina pedig két lemez után végre megérkezett, és révbe ért, hiszen végig erőteljesen és változatosan énekel, amit ő maga is alátámasztott korábban, elismerve, hogy hangban tényleg most ért a csúcsra.

Fantasztikus utazásra invitálja a hallgatókat a Leaves’ Eyes, hiszen minden egyes dal egy teljesen más dimenzióba horgonyoz le. A kötelező himnuszok mellett, érzelmes balladák, és vérbeli csataindulók osztják egymásnak a stafétát, miközben a zene folyamatos katarzist szállít. A lemezt nyitó Forged By Fire volt az első felvezetője a korongnak, amely első ízben tudatta a nagyérdeművel, hogy a zenekar szintet lépett. A filmzeneszerű, sötét, határozott nyitány után gyakorlatilag a nehéztüzérség és a Szirén lép közbe, Joris Nijenhuis dobos pedig nagyon is megéri a pénzét, merthogy elképesztő alapokkal dübörög a dalokban. A folkos hangzással randevúzó Realm Of Dark Waves szerintem a lemez egyik legjobbja, Elina sokszínűségének bizonyítványa, amely nem ismer határokat.

Habár az In Eternity lett a legszemélyesebb dal a lemezen, mégis úgy hangzik, mint egy tipikus Eurovíziós-tétel, amellyel ha nem is nyernek, de van olyan meghatározó, hogy beolvadjon a mainstreambe. A vikinges terepet bolygató, illetve visszahozó Sons of Triglav egy tipikus Leaves' Eyes-nóta, Alexander határozott fellépését kiválóan kíséri a szirénszerű Elina, gyakorlatilag egyszerre elevenedik meg a zenekar klasszikus korszaka és a mostani éra – szándákosan nem hasonlítgatok most énekesnőket, ennek ugyanis most nagyon nincs helye itt.

A viking vonal kicsúcsosodása egyértelműen a power metállal átitatott Einherjar című dalban megy végbe, amely egy kifejezetten gitárorientált darab, amelyhez hozzácsapódik még a folk metálos fűszer, amely tagadhatatlanul a korong egyik legkiemelkedőbb dalává lépteti elő. A teátrális ívvel bíró Sail with the Dead kiválóan zárja a lemezt, ismét nagy szerephez jut a kórus, amely bár elvétve hallható a lemezen, most mégis sikerül egy drámai lezárást eredményeznie.

Szinte biztos, hogy a Leaves’ Eyes emelt fővel vonul turnéra, merthogy az új lemezük amellett, hogy változatos, teljes mértékben egységes és kiegyensúlyozott. Szinte mindenki megtalálhatja a maga kedvencét; aki a keményebb vonalat kedveli, annak kiváló élményt nyújt majd a Sons Of Triglav, vagy mondjuk a kellően drámai, mégis epikus Forged By Fire. Aki a balladákért rajong az egészen biztosan nem fog csalódni az In Eternity vagy mondjuk a Goddess of the Night-ban. Összességében, bár a zenekar előző lemezeit passzoltam, a Myths Of Fate azonban hordoz magában egy jókora addiktív hatást, amelynek köszönhetően a csapat méltán megérdemelten robog a dobogók legfelső foka felé, ami az év végi listákat illeti, és nem kétlem, hogy bizony lesz majd olyan magazin, ahol egészen biztosan megkapják az első helyezettnek járó koronát.

Dallista:

01. Forged by Fire
02. Realm of Dark Waves
03. Who Wants to Live Forever
04. Hammer of the Gods
05. In Eternity
06. Fear the Serpent
07. Goddess of the Night
08. Sons of Triglav
09. Elder Spirit
10. Einherjar
11. Sail with the Dead