Bloodorn – Let The Fury Rise (2024)

By: Sarok Bettina 2024. máj 27.

Noha tele van a világ jobbnál jobb zenekarokkal, mindig örömteljes érzés látni, hogy továbbra is gombamód szaporodnak az újabb és újabb alakulatok. Az újdonsült bandák érkezésével pedig egyfajta újszerű tendencia is megjelenik, mégpedig, hogy a közönséges műfajokat nemes egyszerűséggel átkeresztelik, ezzel is egyfajta különösen hatalmas érdeklődést keltve maguk körül.

A Bloodorn extrém power metálja csak részben állja meg a helyét, azonban kétség sem fér ahhoz, hogy mind a power metal, mind az extrémebb vonal részese a zenekar munkásságának, akár külön-külön, akár egybeforrva, de ott van. A zenekar ezüsttálcán kínálja magát az Angra, a Beast In Black és a Gamma Ray szerelmeseinek, a bandát alkotó zenészek pedig már mind letették névjegyüket a szintéren olyan formációk jóvoltából, mint a Freedom Call, és a Sirenia – többek között.

A zenekar neve egyébként egy szójáték eredménye, az angol blood (vér) valamint a skandináv Blôdörn (vérsas) szavak házasítása nyomán, a zene azonban kevésbé hat olyan gyilkosan, mint maga a zenekarnév. A Let The Fury Rise című debütáló lemezük semmivel sem mutat többet annál, mint amit már ismerünk például a fentebb is említett zenekaroknak köszönhetően, viszont kiválóan alkalmazzák a már lefektetett alapokat, nem áll tőlük távol a műfajok újraértelmezése, a fénypontok pedig legalább annyira fémjelzik a korongot, mint a mélyrepülések.

A lemezt nyitó kettőst például felesleges volt kettévágni, az Overture ugyanis a Fear The Coming Wave-t hivatott felvezetni, vagy inkább kiegészíteni. Az Angra- és Rhapsody-jegyekkel felvértezett nóta határozott alapot szolgáltat a lemeznek, Michael Brush dobos teljesítménye kiváltképp kiemelkedő fénypont a hanghordozó minden egyes dalában, míg a szimfonikus metálos lényét teljesen kizáró Nils Courbaron a dallamos szólók, és az impozáns, robusztus riffek mesterévé lépett elő.

Az Under The Secret Sign fajsúlyosságát némi könnyed billentyűtémával ellensúlyozzák, míg a gitárszólót ezúttal is a DragonForce szabályai szerint alkalmazzák – minél hosszabb, annál... (na most ezt fejezze be mindenki kedve szerint). Mike Livas énekes olykor hajlamos kicsit átesni a ló túloldalára, értem ezalatt azt, hogy nem feltétlenül tesz jót az ember gyomrának a plafonig érő éles sikolyok végtelen sorozata, amelyek többek között emlékeztetnek arra, hogy miért nem szeretem például King Diamondot sem (tudom-tudom, de nem érdekel).

Kitűnő példa az elhangzottakra a Rise Up Again című dal, amelynek nyersessége üdítően hat, csakhogy az elszabadult hangszálak kicsit kimerítik az ember idegrendszerét. A God Won’t Come a legkomplexebb dal a lemezen, amelyben három különböző orgánum összecsapását köszönthetjük. Livas mellett Nicoletta Rosellini (Alterium) hozza tiszta énekben a kötelezőt, Raf Pener (Think Of A New Kind/Dropdead Chaos) pedig hörgésével teszi igazán súlyossá a tételt, amelynek szabadon szárnyaló dobtémáira ezúttal sem lehet panasz.

Nem a legrosszabb zenekardebütáló anyag a Let The Fury Rise, de sajnos nem is legeredményesebb. A zenekar olyannyira belelendült az extrém vonalba, hogy a lemez vége felé elveszik az album egyedisége a sorozatos önismétlésekből fakadóan. A srácok olyannyira ugyanazt tolják dalról dalra, hogy a maradék számok sokkal inkább érnek fel a háttérzaj fogalmával, mintsem a figyelemlekötő, érdekfeszítő tételek bélyegével. A helyzetet csak tetőzi, hogy a Square Hammer-t egész’ egyszerűen hiba volt feldolgozni, bármennyire is sajátos meglátásba helyezték a Ghost slágerét, a végeredmény több mint borzalmas.

Dallista:

01. Overture XIS
02. Fear The Coming Wave
03. Under The Secret Sign
04. Rise Up Again
05. Tonight We Fight!
06. God Won't Come
07. Forging The Future
08. Let The Fury Rise
09. Six Wounded Wolves
10. Bloodorn
11. Square Hammer [Ghost cover