Orden Ogan – The Order Of Fear (2024)

Expecto Patronum!

By: Sarok Bettina 2024. júl 13.

A német Orden Ogan munkássága valamikor az Easton Hope című lemezzel jutott el hozzám, és mondhatni jókor csaptam le rájuk, mivelhogy a szóban forgó lemez már-már klasszikusnak tekinthető. A zenekar Ravenhead című lemeze sem volt gyenge, azóta viszont kevésbé izgalmas lemezeket pakoltak a hallgatóság elé. A zenekar gyakorlatilag nem képes már meglepetéseket okozni, a legutóbbi, Final Days című albumjuk bár tartalmazott érdekes momentumokat, nem tudott kellően megfogni, így egy idő után kénytelen voltam passzolni.

Az ilyesfajta hiányosságokat nem szokásom pótolni, tehát maradjunk annyiban, hogy a srácok utolsó érdemleges korongja nálam egyértelműen a 2017-es Gunman. A formáció most sem ad magából többet, sem pedig kevesebbet annál, mint amit már megszokhattunk tőlük, de közben mégis. Seeb Levermannék folyton izgalmas, nem mellesleg látványos borítókkal ékesítik a lemezeket, melyek némileg a dalok aspektusait tükrözik, egyúttal tökéletes rálátást kapunk arra, hogy a főhős, Alister Vale éppen milyen kalandba/ életcélba gabalyodik. A mostani albumon egyébként Vale bácsi tökre úgy fest, mintha Harry Pottert játszana, és Expecto Patronumot ordibálna azokra a dementorokra hajazó izékre.

Az Orden Ogan olyannyira biztonsági játékos, hogy nagyobb kaliberű változások nem lelhetők fel a lemezeken, az alapok ugyanazon forrásból erednek, amibe talán ideje lenne belenyugodni, merthogy a bandának szükségtelen a változás. Sokszor felhányjuk a zenekaroknak, ha a megszokottól eltérően dolgoznak, de még azt is, ha nem elég változatosak, a vélemény persze mindig szubjektív. Túl nagyok az elvárásaink, miközben megfeledkezünk arról az apróságról, hogy egyetlen előadó sem adna ki olyan lemezt a kezei közül, amellyel nincsen megelégedve.

Az Orden Ogan megmásíthatatlan hangzást alkotott magának, amely kiválóan megkülönbözteti őket más csapatoktól, még akkor is, ha nem ők az egyetlen euro-powerben utazó formáció. Ez az egyediség jellemzi a lemezeiket, amelyek bár rendre best of-kiadványnak hatnak, mégis más-más történet fonja körbe őket, ehhez idomulva pedig a fűszer is mindig más.

A Final Days például modern keretek között született, ehhez mérten a borító és a hangzás is modernebb lett, a mesterséges intelligenciával kezdődően pedig sok más kortárs téma bontakozott ki általa. A The Order Of Fear egy már jól bejárt útra tér vissza, de mégis új ösvényeket mozgat meg. Az olykor zordabb témák mögött, ismerős dallamok hangoznak; ilyen például a lemezt nyitó Kings Of The Underworld, amely mindenféle kertelés nélkül a lényegre tér. A potenciális himnusz-jelölt gyors tempójú, igazán dallamos légkört teremt, fogós, csatakiáltásnak is beillő kórusrészekkel.

A címadó The Order Of Fear a megszokott Orden Ogan-esszenciát szolgáltatja, míg a Moon Fire-nek az egyetlen hátulütője a refrén. A „moon” és a „fire” szavak játékos, különféle sorrendben való ismétlése egy bizonyos fokú ötlettelenségről tanúskodik, de ha mondjuk kivesszük a dalból, akkor akár még működhetne is a dolog. A Conquest akár a To The Enden szereplő The Things We Believe In klónja is lehetne, a My Worst Enemy című ballada pedig a meglepetés erejével masírozva cáfol rá önmagára és az előítéletekre.

Nyílt titok, hogy a nóta nem kis félelemmel töltötte el a fanokat, hiszen mégiscsak egy balladáról beszélünk, amely általában rosszul sül el a lemezeken, de kivételek szerencsére mindig vannak. Maga a tétel az első felvezetője volt a lemeznek, így az őt követő alkotásokhoz viszonyítva rögtön megkapta azt a kevésbé becses titulust, mely szerint ez a dal porszem lesz a gépezetben. Ehelyett, a My Worst Enemy úgy érkezik meg a dallistán, mint friss szellő a tikkasztó forróságban, elvenni nem vesz el semmit, sokkal inkább hozzátesz a lemezhez, itt ugyanis elsőként vonatkoztathatunk el Vale történetétől, komolysága révén ugyanis bárki szabadon ragaszkodhat a dalhoz.

A lemez végére maradtak a leghosszabb egyben legszínesebb darabok az Anthem To The Darkside és a The Long Darkness, mivelhogy a The Journey Thus Far egy amolyan narráció a két dal között, nagyvonalakban a lemez aktuális sztoriját szónokolja el, és hogy kicsoda is Vale és mi a célja. A szimfonikus elemekben bőven gazdag Anthem To The Darkside és a The Long Darkness című dalok pikantériája – azon felül, hogy a korong legváltozatosabb darabjai –, hogy hosszukat tekintve szinte biztos, hogy a legrészletgazdagabb tételekhez van szerencsénk, változatos taktusokkal és gitárszólókkal.

A dalcsokrot záró The Long Darkness közel nyolc és fél perces, amely leginkább hullámzó tempójával vívja ki magának a figyelmet, és bár a többség szerint túl hosszúra nyújtották, én mégis a lemez egyik legjobbjának vélem, a kórus és az a szösszenetnyi vészjósló atmoszféra, ami körülveszi tökéletesen azonosul a lemez borítójával,– nem is értem miért nem ezt választották a lemez címének, ez a dal ugyanis képes arra, amire a címadó nem: értelmet és életet lehel az illusztrációba, amely már-már életre kel.

Tény, hogy a legutóbbi albumjuk nem mindenkinél talált be, azonban kétségtelen, hogy bármennyire is ragaszkodnak a megszokott hangzásukhoz, könnyedén átszelik magukat az alapokon, az apró hasonlóságok ellenére ugyanis képtelenek kétszer megírni ugyanazt a dalt, vagy ugyanazt a lemezt. Mindez persze annak köszönhető, hogy Seeb Levermann az alkotói válság idején is képes megtalálni az ihlet forrását, miközben a produceri feladatokat is lehető legjobban látja el.

1. Kings Of The Underworld
2. The Order Of Fear
3. Moon Fire
4. Conquest
5. Blind Man
6. Prince Of Sorrow
7. Dread Lord
8. My Worst Enemy
9. Anthem To The Darkside
10. The Journey Thus Far
11. The Long Darkness