Több mint húsz év az Epica kötelékében és most íme, Simone Simons szólólemeze. Okkal merül fel a kérdés, hogy mégis mi szüksége volt az énekesnőnek a szólómunka kiadására, amikor egyrészt az Epica napjainkban sikeresebb, mint valaha, másrészt viszont az is teljesen érthető, hogy húsz év után Simone vágyott arra, hogy valami másban is kipróbálja magát, habár közreműködései is akadnak bőven.
Tekintve, hogy Simone Arjen Lucassen szakértelmére bízta magát, szinte adta magát a tény, hogy az újdonsült szólóprojekt olyannyira tartalmazni fogja az Ayreon jegyeit, hogy komolyan elgondolkodik majd az ember, hogy akkor ez most Arjen egyik újabb projektje Simone-nal vagy fordítva? Az epicás jegyekről annyit, hogy maga Simone a megtestesült epicás jegy – na meg a zenekar tagjai, akik bizonyos dalokban fel is bukkannak.
A Vermillion azonban több mint egy összemixelt Ayrepica lemez, az elektronikus elemek jól átvágják a két zenekar hatását, jó példa erre a lemezt is nyitó Aeterna, vagy a Weight Of My World, amelyben Simone németül is ragyog a verzék alatt, kissé megidézve a Rammstein stílusát, amit egyébként sem titkoltak el, merthogy mind Simone, mind Arjen óriási rajongója a németeknek. A lemez csúcspontja nálam egyértelműen az In Love We Rust, a keserédes szöveget szépen átfűzi a dallamok villanásszerű váltakozásai, Simone pedig konkrétan a lelkét is kiénekli – itt már érthető, miért volt szükség a szólólemez elkészítésére.
A The Core-ban befigyel némi Lord Of The Lost-hatás Mark Jansen révén, aki által a R. E. D is kap egy kis vadságot, a dal mégis egyike azon tételeknek, amelyekben túlontúl hemzseg az elektronika. Balgaság lenne kijelenteni, hogy megtudhattuk, milyen Simone Simons szólóelőadóként, sokkal inkább beszélhetünk arról, milyen, amikor Arjen és Simone összedobják a legfurább ötleteiket, amiket megszórnak az Ayreon páratlan stílusával, míg Simons vokálisan olyan terepeket mozgat meg, amelyek ez idáig rejtve maradtak. Az egész lemez mégis teljesen steril, alig akad olyan mozzanata, amelyre az ember komolyabban felkapná a fejét, önismétlésből is akad bőven, ami pont egy olyan hiba, amit debütálásnál nem tanácsos elkövetni.
A szövegek persze hozzák a papírformát, jól megírt, könnyen emészthető szövegek ezek, némelyikük felér egyfajta beismerő-vallomással, a gond itt most az egysíkúsággal van: vagy nagyon Ayreon, amit zeneileg hallunk, vagy túlságosan is elektronikus, középút épphogy akad. Pozitívum, hogy bár a fél Epica szerepelteti magát a lemezen, egyik dal sem klónja valamelyik Epica-slágernek, de még bele sem fér az Epica munkásságába. Kicsit olyan érzés, mintha azért született volna a lemez, hogy kimondjon olyan dolgokat, amik egyébként kimondatlanok maradnának, ehhez asszisztált Lucassen, aki bár kétséget kizáróan párját ritkítja a palettán, de csodát most ő sem tudott tenni.
A Vermillion beleragadt a keserűség mocsarába, elfeledve, hol is van a kijárat, olykor persze a mesternek is szabad hibázni, csak nem mindegy milyen árat fizet. Nem teljesen veszett ügy Simone szárnypróbálgatása, viszont az teljesen biztos, hogy aki őt szeretné hallgatni az előbb fog kézbe kapni egy Epica-albumot, mint a Vermilliont, amelynek bizonyos pontjai pontosan olyanok, mint egy rémunalmas rockopera, amin még a hardcore-fanok is lelkiismeret-furdalás nélkül hajtják álomra a fejüket, olyannyira nincs karaktere a szerzeményeknek.
A remény persze tovább él, hiszen 2025-ben új Epica-album szabadul a világra, amely vélhetően hamar elmossa majd a Vermillion okozta zűrzavart, és talán még az is kiderül, hogy Simone sokkal komfortosabb az Epicán belül, mint szólóban, amivel úgy önmagában semmi probléma nincsen, csakhogy ez most pont nem úgy sült el, ahogyan be lett harangozva.
Dallista:
1 Aeterna
2 In Love We Rust
3 Cradle To The Grave (feat. Alyssa White-Gluz)
4 Fight or Flight
5 Weight of my World
6 Vermillion Dreams
7 The Core
8 Dystopia
9 R.E.D.
10 Dark Night Of The Soul
Album: Vermillion
Előadó: Simone Simons
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2024.08.23.
Értékelés: 7/10
